Erica kikerült egy devirai családot, és közben le sem vette a szemét Russel egyre távolodó hátáról. A lány szinte rátapadt a srácra, valójában már a dokktól követte, nem hagyta, hogy eltűnjön a előle. Ezt a képességet még a Sigma űrállomáson fejlesztette ki, azokban az időkben, mikor a pincérnői fizetését zsebtolvajlással egészítette ki. Makacs ragadozóként tapadt rá a kizsebelendő prédájára, így könnyű volt Russel nyomába erednie.
− És még azt hittem, hogy Hawkins a nehéz eset! – ripakodott rá végül a törőre. – Ne próbálj meg lehagyni, mert úgy rád tapadtam, mint egy nyomkövető rakéta!
− Menj vissza a Renegátra! – szólt vissza a fiú, elkanyarodott egy nagydarab, mindkét mancsába bőröndöket szorongató manot útjából. – Nem kértem, hogy gyere velem!
− Nem akarok veled menni, hanem vissza foglak vinni!
Steven azonnal becélozta a legközelebbi kabin ajtaját, és belépett rajta. Erica követte. A helyiség szűk volt, a berendezése spártai. A falhoz egy emeletes ágyat állítottak, mellette egy ebédlőasztal volt. A kabin jobb oldalából egy kisebb fürdőszoba nyílt.
Steven szembefordult a lánnyal, aztán az utazótáskáját az alsó ágyra dobta.
− Figyelj, addig nem tudok aludni, míg meg nem nézem, hogy mi újság a Telluson. Ha csak annyit tudsz mondani, mint Hawkins, akkor kösz, már hallottam.
− Tényleg vissza akarsz menni arra a helyre, ahonnan elmenekültél? – kérdezte Jade.
− Ez az egyetlen esélyem, hogy megszüntessem a rémálmokat. – Steven vállat vont. – Nincs olyan éjszaka, amikor ne álmodnék a katasztrófáról. Nem tudod, hogy milyen érzés az, amikor minden éjszaka látod a halálukat.
Erica a plafonra nézett, utána visszapillantott Stevenre. Most is látta maga előtt, ahogy a bátyja légpárnása karambolozik azzal a terepjáróval. Ahogy egy izzó tűzgolyóba egyesülnek, akár az ég felé emelkedő, sötét füstoszlopot.
− Steven, tudom milyen érzés.
− Hogy mi? – kérdezte a fiú.
Erica érezte, hogy a belsejében lévő üresség, amit már régóta elfelejtett, újra megnyílt, mintha csak emlékeztette volna a jelenlétére.
− Talán, ha néha arra is gondolnál, hogy nem csak neked vannak problémáid, akkor sokkal jobban látnád az embereket.
Egy pillanatig csönd ereszkedett közéjük. Steven félrefordította a tekintetét, aztán felsóhajtott.
− Miről beszélsz?
Erica dühe szinte elpárolgott, mikor megnézte Stevent. Öt hónappal ezelőtt ő hozta a hajóra, ő beszélt vele először. Felelős volt érte, és nem akarta elveszíteni.
− Arról, hogy nem fogsz lerázni.
− Figyelj, nem akarlak baj...
− Most meg te beszélsz úgy, mint Hawkins! – riposztozott Jade. – Valakinek vigyáznia kell rád.
A lány a szeme elé emelte a jegyét, és elolvasta azoknak a rendszereknek a listáját, amit a Klondike a Tellusig útba ejt majd.
− Tudom, a következő kérdésed az lesz, hogy Hawkins ehhez mit fog szólni? A Kumo-dzsó rendszerből majd felhívjuk.
Látta, hogy Russel újra meg akar szólalni.
− Most az jön, hogy mit fogok viselni azokon a ruhákon kívül, amik rajtam vannak? Nyugi, ezen a hajón gondolom, hogy van bolt. Majd onnan szerzek pár ruhát –kacsintott Erica. – Nem fogsz nélkülem besétálni a gyíkketrecbe, elhihetted. Akkor enyém a felső ágy? Ha esetleg alvás közben lefordulnék, akkor kapj el. Rendben?
Steven arcán valami olyan jelent meg, ami Erica egész nap, sőt talán hónapok óta ritka vendég volt: egy mosoly. Igaz apró, ideges, de azért kezdetnek megtette.
− Nem ígérek semmit – válaszolta Russel.
− Érzem, hogy ezt még megbánom – mondta Erica.
Őt is meglepte, hogy milyen játszva hozta meg ezt a döntést. Hiába próbált magának hazudni, minden egyes kérdésben az érzelmeire hallgatott. Ezek vagy jó, vagy rossz útra terelték. Ilyenkor szinte mindent megadott volna azért, hogy bepillantást nyerhessen a jövőbe.
Tíz perc múlva az utolsó utasok is felszálltak és elfoglalták a kabinjaikat a Klondike fedélzetén. A hajtóművek felzúgtak, hangos koppanás hallatszott, ahogy a leszállókarmok visszahúzódtak a hasába. Az űrjármű felemelkedett, és tompa orrával átfúrta magát a Kirren légkörén. A Klondike több mint 344 méter hosszú és 700 000 metrikus tonna volt. A vegai mintát követő, halszerű, áramvonalas űrhajó átsiklott a légkörön. Az oldalán lévő hátraívelő szárnyak visszacsúsztak a burkolat alá, ahogy kiért az űrbe.
Az űrhajó, ha külsőre nem is, de belső elrendezését tekintve emlékeztetett azokra az óriási óceánjárókra, melyek már a XX. század korai éveitől járták a tengereket.Több szintes volt. A középsőkön voltak az első, másod és harmadosztályú kabinok. Innen felvonóval lehet feljutni a kilátófedélzetre. Itt egy kisebb sétány húzódott végig éttermekkel, szórakozóhelyekkel és különféle boltokkal, felette egy átlátszó plazmaüveg tető ívelt át, melyen keresztül kiváló kilátás nyílt az űrre.
Erica úgy érezte, mintha a szabad ég alatt lenne, ahogy Russellel az oldalán végigsétált a sétányon. A széles területet közepén néhány tápoldatban gyökerező, vastag törzsű fa nőtt. Az utasok többsége is itt tartozódott, voltak, akik az itt-ott elszórt padokon üldögéltek, mások a boltokban vásároltak vagy a kávézókban és éttermekben mulatták az időt.
Erica két napi váltóruhát vásárolt az egyik butikban. Semmi feltűnőt, egy fekete pólót és farmert, valamint egy szürkéskék női atlétát és egy világoskék nadrágot, utána beültek egy közeli étterembe, amely emberi ételekre szakosodott.
Steven pepperonis pizzát rendelt, míg Erica rizst és rigeli tintahalat fogyasztott.
− Biztos népszerű hely ez a vegaiak között – mondta Erica. – Az étlapjukon van csirke.
− Úgy őszintén, szerinted egy vegai miért menne be egy emberi étterembe? Tudod, hogy mennyire szeretnek minket.
Erica levágott egy kis darabot az előtte lévő aranybarna panírral borított csápból, majd a villájára tűzte és bekapta.
− Most miért? Én már beszéltem vegaival, szerintem nagyon kedves és önzetlen népség. Amúgy, ha már témánál vagyunk: a Földön egy időben nagy divat volt a Suga Cola, csak aztán valahogy egyre kevesebben vásároltak belőle. Na, egy Dawson nevű csempész felvásárolta az utolsó tartalékokat, és eladta néhány devriai arisztokratának. Két hónap múlva már drágakőserlegből itták a cukros löttyöt, és az istenek vérének hívták.
− A vegaiaknak csirkét importálunk, a devriaknak Suga Cola-t – kezdte el felsorolni Steven.
− A vr’aknak meg svábbogarakat – vágott közbe Erica. – Állítólag amikor felvettük velük a kapcsolatot az Exoduson, sokan abból szedték meg magukat, hogy összefogdosták a konyhában a svábbogarakat. Addig persze, pár élelmes fickó a Telluson csótányfarmot nyitott.
Steven arca elkomorult, Erica pedig már tudta, hogy rosszat mondott.
− Bocsi – válaszolta Steven, és leharapott egy tekintélyes darabot a pizzaszelet bal oldalából. – Tudom, régen vacsoráztunk már kettesbe...
− Kit hagytál ott a Telluson? – tette fel hirtelen a kérdést a lány.
Ha már beleugrottam, akkor ússzak is végig rajta.
− A szüleimet – szólalt meg. – Igen, hiába nézel így rám, nem lombikba növesztettek, hanem engem is anya szült, bármilyen meglepő. Az apám Stephen Russel, a Meruról , és takarító a Nogura helyi képviseletén, gyakran festeget. Egyébként vicces, hogy pont apám főnökeit loptam meg két hónappal ezelőtt.
− Nocsak, és mit fest? – kérdezte Jade.
− Tájképeket általában, de amikor én öt éves voltam, a bátyám meg tíz, leültetett minket az ablak elé, és megfestette a portrénkat. Az a kép még mindig ott van a családi ház falán, és... – Lerakta a kezébe tartott pizzaszeletet és hátrasimította a haját. – Na, hogy is mondjam, miután elmenekültem a Tellusról, szerintem fogták és leakasztották a helyéről. Most gondolom, hogy anyámról kérdeznél. Sagan City-ben dolgozott, egy kertészeti üzletben, mint eladó. Csak aztán kirúgták. Miért? Azt ne kérdezd, hosszú történet.
− És a bátyád?
− Ő egy robotgyárban dolgozik, mint műszakvezető.
− Akkor vele biztos jól kijönnék.
− Szerintem nem. Vele maximum a devriai pokol ördögei jönnének ki jól. Mindenben jobb mint én. Jobban kijött az emberekkel, jobb munkákat talált. Neki van egy szép felesége, két gyereke, egy háza.
Erica lerakta a villáját és eltolta magától a tányért, aztán Russelre pillantott. Ő arra gondolt, hogy mit nem adna azért, hogy ha az ő bátyjának lennének felesége és gyerekei, ha egyáltalán élnek még.
− Irigyellek.
− Miért?
Jade megvonta a vállát és másfele nézett.
− Mondtam, hogy jobban látnál másokat, ha belegondolnál, hogy nekik is van múltjuk, nem csak neked. Tudom, olyan mintha egy szerencsesütiből vettem volna. – A lány kifújta a levegőt, és úgy döntött, hogy itt az ideje témát váltani. – Hallod, mikor is vacsiztunk így normálisan, kettesben?
− Öt hónapja? – kérdezte a törő.
− Igen, akkoriban annak a zöld kis gnómnak, Kolge-marnak a rabszolgái voltunk, és a Shiwára mentünk randizni a Pengésekkel.
− Ne is emlékeztess rá! – válaszolta a fiú.
− Jó, úgy fest, hogy mindig valami hülye helyzet kell, hogy normálisan dumáljunk? – mondta Erica mosolyogva. Pillanatok múlva jobb lett a hangulat, folytatták a vacsorát, egymással viccelődve, mintha néhány szó soha ne hangzott volna el köztük.
Egy óra múlva a kapitány hangja bejelentette a hangszórókon keresztül, hogy hamarosan ugrani fognak. A sétányt betöltötte a hajót körülvevő fénygömb villanása.
Ericát ekkor rohanta meg a fantom.
Előbb csak egy különös, idegen szagra emlékezett, utána arra, hogy egy sötét folyosón siet végig hat ízelt lábával. Megérkezett abba a fülkébe, ahol lennie kellett, csápjait a falba helyezett foglalatokba helyezte. Egyé vált azzal a teremtménnyel, melynek a belsejében tartózkodott. Ő lett az agya, ő lett a parancsolója. Készen állt arra, hogy felvegye a harcot azokkal a rideg és kegyetlen lényekkel, akik pusztító támadást mértek az ő otthonára, melynek a nevét csak fajának berregésekből, csápmozdulatokból és szagokból álló nyelvükön lehetett teljes egészében kiejteni.Az emlék intenzitása szinte megfájdította Erica fejét. A lány a feje bal oldalához nyúlt.− Meglátogatott egy fantom?
− Aha, nem beszélnék róla. Olyan, idegen volt.
Fantom egy ugrás közben fellépő jelenség volt. Érzések tömkelege, amelyek a semmiből jöttek, behatolnak az agyba, befészkelik magukat oda és ott maradnak.
Mostanában egyre gyakoribbakká váltak az ugrások során. Semmi kárt nem okoztak, az ember könnyen meg tanulhatta ezeket kezelni, elfelejthette őket, elkönyvelhette egyszerű véletlennek, vagy akár inspirációnak, vagy mennyei sugallatnak is vélhette. Egyesek szerint csak idő kérdése volt, hogy mikor fog valamiféle vallás épülni.
Ericának csak elviselhetetlen fejfájást okozott. Közben a Kirren látképe felettük átadta a helyét egy aszteroida öv szikláinak. A vörösesbarna és szürke színű bolygócsírák lassan megindultak, ahogy a Klondike elindult. Néhány, az útjukba kerülő űrszikla darabokra robbant, ahogy az utasszállító orrába épített sínágyúk hozzáláttak megtisztítani tőlük a környező űrt.
Erica fejfájása nem szűnt meg. Steven keresett egy patikát, és egy doboz fájdalomcsillapítót vásárolt neki. A lány bevette, és lepihent a kabinba. Mikor felébredt, a Klondike régen megérkezett Kumo-dzso smaragdzöld és vörösesbarna foltokkal borított gömbjéhez, és megkezdte a leszállást.
Russel a gömbkomputer előtt ült, és vadul pötyögött a holografikus billentyűzeten, miközben a készülék felett a vöröst fezt viselő, egérre emlékeztető dzsinn ide-oda repkedett.
− Hol vagyunk?
− Rég leszálltunk – válaszolta a fiú. – A hajó feltölti a készleteit, felvesz az új utasokat, holnap reggel indulunk tovább a következő rendszerbe.
A lány megtörölte a szemét, ásított egyet és kinyújtózott.
− A fejfájásod már elmúlt?
A lány bólintott, és kifújta a levegőt.
− Igen, kialudtam. Történt valami?
− Amúgy orvos látott már, vagy használsz esetleg valami inhalátort? – kérdezte Steven.
− Miért?
− Álmodban elég csúnyán, hát hogy is mondjam: nem horkolsz.
Jade a szemét forgatta, beletúrt a hajába.
− Én nem horkolok.
− Jó, megmondom! Szortyogsz!
− Szortyogok? – kérdezte Jade.
− Olyan mintha horkolnál, −vonta meg a vállát Steven −, csak halkabb, nyújtottabb és sokkal zavaróbb.
− Az univerzum minden csillagára, három nap oda és három nap vissza, veled egy szobában. Én nem szortyogok, te meg biztosan horkolsz!
− Figyelj, állítsd csak be a csuklókommunikátorodat felvételre, aztán másnap reggel hallgasd vissza. Meglátod, vagyis hallod, hogy bizony szortyogsz.
A lány felállt, és dühösen fújt egyet.
− Jó, ezt nem folytatom, most megyek és felhívom Hawkinszékat!
A Kumo-dzso az égbeszökő, erdő borította hegységek és a smaragdzöld síkságok bolygója volt. Erica amint lesétált a hajó rámpáján nagyot szívott az esőillatú levegőből, és az éget takaró szürke gomolyfelhőkre pillantott. Szinte dagadoztak a hasukban lévő esőtől, arra várva, hogy a felszínre zúdítsák terhüket.
A fővárosnak és egyben a bolygó legnagyobb űrkikötőjének, az Új Desimánakl - mint minden Nogura alapította településnek - sakktáblaszerű alaprajza volt. Egyszintes, színesre festett deszkákból épült házak alkották, amelyek között néhol hatalmas pagodák emelkedtek az ég felé. A szűk utcákon Erica szinte csak embereket látott, de kiszúrt néhány vr’a-t és sáskára emlékeztető, kitines páncélú tholtaxit. Az ember azt hihette volna, hogy visszarepült az időben, de az eget átszelő űrhajók, az utcákon végigszáguldó légpárnások és az egyik kereszteződésben a forgalmat irányító, humanoid robot, utalt arra, hogy 26. század idegen bolygóján tartózkodik.
Az egyik sarkon talált egy kommunikációs terminált, kifizette a hívást és tárcsázta a Renegát hívókódját. Ezerszer elgondolkodott azon, hogy mit mond Hawkinsnak, épp úgy, ahogy azt is, hogy a férfi mit fog reagálni. Megtehette volna, hogy egy szó nélkül lelép, de Hawkinsra mindig is úgy gondolt, mintha a bátyja lenne, és tudta, hogy a férfi is így érzett irányába. Nem akarta, hogy a kapitány halálra aggódja magát, és az sem hátráltatott volna senkit, hogy megbeszélnek egy helyet, ahol a balhé után találkoznak. A képernyőn ekkor villant fel egy nagy vörös felirat.
A hívás
érvénytelen
Lelki szemei előtt már a legrosszabb lehetőségek kezdtek sorjázni.
Hawkins gyakran nem fogadott hívásokat, mindig Erica hallotta meg először a kommunikációs pult pittyegését, és ő beszélt a hívókkal.
− Hawkins, hol vagy? – kérdezte, és negyedszer is próbálkozott. Ekkor a vállára esett egy meleg vízcsepp, aztán egy újabb és egy újabb. Eleredt az eső.
Sarkon fordult és elindult vissza, a Klondike-hoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése