Vér a márványon

Borgdav palotája a tér túlsó végében terpeszkedett, bár inkább tűnt erődnek az azt körülvevő fémfal és tetején gubbasztó sínágyúk akárcsak az elől lévő szegecselt titaniumkapu miatt.
A teret egy óriási mozaikkép fedte. Csatázó kireket ábrázolt, akik hol lándzsát döftek az ellenfelük szívébe, hol puszta kézzel tépték szét az ellenséges törzs harcosát, közben a háttérben pokoli lángnyelvek tomboltak vagy leírhatatlan, sárkányra emlékeztető vadállatok estek egymás torkának, vadul karmolva és harapva egymást. Az egész jelenet közepén, mint ha magából a csatából emelkedett volna ki, egy kir harcost ábrázoló márványszobor állt.
Hawkins és Neyy megálltak előtte.
− Úgy fest, hogy van az a pénz, amiért egy hasonlót a hajómra engedjek– suttogta Trent.
− Nem is tudtam, hogy xenofóbiás vagy – mondta a manot.
− Nekem csak a lehetőségekkel van bajom, hogy a jelenlétében valami hülyeséget mondok.
Neyy bólogatott, közben megvakarta a fülét.
− Akkor egy jó tanács: ne adj erre alkalmat.
− Megpróbálom Neyy, de ismersz, ami a szívemen, az a számon.
− Akkor mondjuk tisztítsd meg mindentől a szíved.
A lény, amit a szobor ábrázolt, enyhén szólva sem volt a bizalomgerjesztő. kirek alapvetően emberszerűek voltak, de ez a két karban, két lábban és egyetlen egy fejben ki is merült. Roppant méretű mellkasuk, keskeny darázsderekuk, izmos lábuk és karjuk, amelyek egy-egy háromujjú kézben végződtek. A legrémisztőbb látványt a fej nyújtotta. Az ívelt, alacsony homlok kiugró ereszben végződött, ami alól két apró szem méregette gőgösen a világot. Kiálló arccsontjáról egy bőrlebernyeg lógott le, eltakarva erős állkapcsa mindkét oldalát. Hegyes állából kettő, egymás felé hajló csonttüske nőtt ki. Míg az agykoponyája két oldalán nyársalakú szarv meredezett és ért túl feje hegyes búbján.

Két hónappal ezelőtt...

A nap fénye megcsillant Tellus City égbenyúló tornyain, a köztük cikázó légautókon. A sugarak lejutottak a széles sztrádákra, a köztük megbújó tágas parkokra, melyeket mesterséges tavak, művészi pontossággal elültetett ligetek virágágyások díszítettek. A következő pillanatban remegés futott végig a felszínen, a felhőkarcolók, mint szélfútta facsemeték kezdtek el lengedezni, hogy aztán hangos robajjal összeroppanjanak saját súlyuk alatt és végül a lábuknál felemelkedő porfelhőbe omoljanak. A távolból robbanások hangjai jutottak el Stevenhez. Az égen egy apokaliptikus űrcsata képei bontakoztak ki, amelyben a Humán Domínium űrhajói csaptak össze a Tellusra rátámadó kalózflottával.
A pusztulás nyomán keletkező porfelleg mindent eltakart. Felkúszott a férfi orrlyukába, behatolt a tüdejébe, köhögésre késztetve őt. A látása elhomályosult a szemébe tóduló könnyektől. A homályon túlról hangok jöttek. Emberi szavak, vádlók.
− Steven – szólították. Mindegyike hangot ismerte. A szülei, a bátyja, a rokonai, munkatársai, a kevés barátja. Sarkon fordult, próbált elrohanni a ráváró látvány elől, de úgy érezte, mintha földbegyökeredzett volna a lába. A sárga homályon túl árnyak tűntek fel.
− Miért hagytál hátra minket? – suttogták kórusban. – Miért nem vagy itt? Miért nem haltál meg velünk?!

Most

Félt magának bevallani, de haldoklott.
A folyosó, amin végigbotorkált meg-megremegett a felszínre zuhanó űrhajók és a céljukat vesztett, a bolygó kérgébe fúródó rakéták okozta robbanásoktól. A lány megállt, a falnak támaszkodott, érezte, ahogy a fájdalom lassan kisugárzik az oldalán éktelenkedő sebből és betölti bensőjét, eluralkodott érzékein. A látása elhomályosult, a folyosó rozsdabarna fala színes foltokká esett szét, összeolvadva a mennyezeten lévő világító csövek fényével.  A vykronok riasztóinak bántó vijjogásai a felismerhetetlenségig tompultak, ahogy az égen dúló csata hangjai is.
Még mindig erősen szorította baljában a vértől mocskos pengéjű kést. Hogy került hozzá? Kinek a vérétől sötétlett? Nem tudta, és most jobb dolga is volt, hogy ezen gondolkodjon. Hirtelen érezte, hogy a lábából minden erő kiszáll, megszédült. A jobb vállával a hideg fémfalhoz támaszkodott, és próbálta leküzdeni a késztetést, hogy leüljön a padlóra.
Egy pillanatra megpihenek,– gondolta, kifújta a levegőt. Igen, akkor talán elég energiát szerez, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és elsétáljon a folyosó végében lévő kétszárnyú ajtóig, amin túl a szabadságot jelentő leszállóplatform várta.
Talán futhattok is...
Egy újabb hajó ütközött a bolygó felszínének. A robbanás betöltötte a folyosót, pár pillanattal később egy erős lökéshullám miatt megrázkódott a létesítmény. A lány felszisszent, mikor egy sokkal erősebb fájdalompenge hasított a testébe. Fel akart állni, a lábára nehezedett, megpróbált elszakadni a faltól, és közben kiegyenesedni. A teste ekkor adta meg magát, a lány újra a padlóra esett.
Annyit tehetett, hogy próbálta kizárni gondolataiból a kínt, de az újra és újra erősebbnek bizonyult nála. Azt sejtette, hogy az oldalán éktelenkedő sérülés mély és ronda, hogy ha nem kap órákon belül segítséget, akkor elfertőződik és ő meghal, ha a csak nem az űrben csatázó valamelyik fél űrhajója nem zuhan az erődre.
Igen, már arra gondolt, hogyan rövidíthetné meg a szenvedését. Életösztöne, amelyet éveken át kifejlesztett magában, most elhalni látszott. A szeméből kibuggyant egy könnycsepp, végigsiklott az arcán, nedves nyomot hagyva maga után.
Nem végezte el a dolgát, így a társai kudarcot vallottak.
Bocsáss meg Hawkins és Neyy. AT kérlek vigyázz magadra. – A szemét lehunyta, és felkészült arra, hogy alámerül a sötétségbe. Russel, és csak hogy tudd. Sajnálom, nagyon sajnálom.
Erica Jade elgondolkodott, hogy Josh várni fogja e  rá odaát, bármi is jöjjön a halál után.

Hawkins elszámolta.
A férfi megmarkolta a botkormányt és elkezdte visszahúzni. Nem volt valami jó kedve, tudta, hogy, hogy akkor lesz boldog, ha sikerül egyenesbe hozni a Renegátot. Ezt már gyakran csinálta, mikor egy bolygó gravitációs mezejéből próbált meg kikerülni.
Akkor ez mindig gyerekjáték volt, sőt gyakran szórakoztató. Most egy nap felszíne felé zuhantak. A hatalmas és lángoló gömb által létrehozott gravitáció, mint valami falánk bestia ragadta meg a normál térbe kilépő hajót és, kezdte el húzni éhes bendője felé. A vezérlőfülkét betöltötte a vörösessárga fény, az ablakokon keresztül csodálatos kilátás nyílt a csillag vörös és sárga áramlatok által felkavart felszínére. A szerencsevadász el tudta hinni, hogy egyeseket ez a kép arra inspirál, hogy megfesse vagy verset írjon róla. Őt is megihlette, valami tervre volt szüksége, hogy kivigye az űrhajót innen, ahogy a társait is.
− Kezd meleg lenni – mondta Lance, aki épp a kommunikációs pultba támaszkodott. A hírszerző homlokát kiverte az izzadtság, kék szemeiben nem látszott semmi érzelem. Valószínűleg az elmúlt két nap katasztrófális eseményei után nem tudott más lezárást elképzelni ennek a kalandnak.
− A hőpajzs kezdi felmondani a szolgálatot – kiáltotta Neyy. A manot roppant izma megfeszültek, nagymacskára emlékeztető arca dühös fintorba torzult. Igazi ragadozó módjára nem akarta ingyen adni az életét.– Ha nem a nap zabál fel minket, akkor ropogósra sülünk...
Nyikordulás hallatszott minden irányból...
− És csak utána zabál fel minket a nap, nagyon jó! – rikkantotta Trent. Hátulról a fémlemezek panaszos nyűszítése hallatszott. – Vagy az a baszott nagy dög gravitációja konzervdobozt csinál a hajómból!
Hogy jutott el idáig? Most egy űrcsatán kellett volna átrepülnie, a felé a bolygó felé, ahol a barátait tartották fogva. Ha két hónappal ezelőtt jobban vigyázz Russelre és Ericára, akkor most...
Feltettem a kérdést, amit nem kellene: Mi lenne ha? – Ezzel elismerte, hogy a helyzet reménytelen, és a jövőt sötét fellegek takarják el a szeme elől. Itt nem volt már olyan forgatókönyv, ami boldog véggel zárult volna. Hawkins így hát nem tehetett mást, mint hogy a csillag vad viharoktól kavargó felszínét figyelte. Egy részen egy örvény kezdett formálódni, annak előjeleként, hogy hamarosan a csillag anyagának egy kisebb része ki fog dobódni.
Trentnek nem kellett AT matematikai tudásával – akinek a teste a raktérben volt rögzítve, míg az agyát rákötötték a hajó komputerére, hogy ezzel is segítse a számításokat, kevés sikerrel – rendelkezni, hogy rájöjjön, pont a napkitörés útjába lesznek. Innen már csak egy dolgot tehet, ami felért az öngyilkossággal.
− Jó, fiúk, van egy tervem, de hogy sikerül e? Na, azt már csak egy csoda döntheti el – nyögte ki végül.
Hawkins hitének alapköve volt, hogy a csodák olyan bonyolult, metafizikai dolgok, melyek csak egyszer következhetnek be az életben. Buzgón fohászkodott a hatalmas csillaghoz, hogy most legyen az a csodás alkalom.
− Ugye nem azt tervezed!? – kérdezte Morrow döbbenten.
− Morrow, fogd be a pofád! Egy ugrással kerültünk ide, azzal is jutunk ki!
Hawkinsnak ekkor jutott az eszébe, hogy is kezdődött ez a szarság, két hónappal ezelőtt...