A teret egy óriási mozaikkép fedte. Csatázó kireket ábrázolt, akik hol lándzsát döftek az ellenfelük szívébe, hol puszta kézzel tépték szét az ellenséges törzs harcosát, közben a háttérben pokoli lángnyelvek tomboltak vagy leírhatatlan, sárkányra emlékeztető vadállatok estek egymás torkának, vadul karmolva és harapva egymást. Az egész jelenet közepén, mint ha magából a csatából emelkedett volna ki, egy kir harcost ábrázoló márványszobor állt.
Hawkins és Neyy megálltak előtte.
− Úgy fest, hogy van az a pénz, amiért egy hasonlót a hajómra engedjek– suttogta Trent.
− Nem is tudtam, hogy xenofóbiás vagy – mondta a manot.
− Nekem csak a lehetőségekkel van bajom, hogy a jelenlétében valami hülyeséget mondok.
Neyy bólogatott, közben megvakarta a fülét.
− Akkor egy jó tanács: ne adj erre alkalmat.
− Megpróbálom Neyy, de ismersz, ami a szívemen, az a számon.
− Akkor mondjuk tisztítsd meg mindentől a szíved.
A lény, amit a szobor ábrázolt, enyhén szólva sem volt a bizalomgerjesztő. kirek alapvetően emberszerűek voltak, de ez a két karban, két lábban és egyetlen egy fejben ki is merült. Roppant méretű mellkasuk, keskeny darázsderekuk, izmos lábuk és karjuk, amelyek egy-egy háromujjú kézben végződtek. A legrémisztőbb látványt a fej nyújtotta. Az ívelt, alacsony homlok kiugró ereszben végződött, ami alól két apró szem méregette gőgösen a világot. Kiálló arccsontjáról egy bőrlebernyeg lógott le, eltakarva erős állkapcsa mindkét oldalát. Hegyes állából kettő, egymás felé hajló csonttüske nőtt ki. Míg az agykoponyája két oldalán nyársalakú szarv meredezett és ért túl feje hegyes búbján.
A szobor kezében egy dárdára emlékeztető fegyvert tartott, míg a jobb lábát egy sziklára helyezte. Csak a vállát és a mellkasát valamint ágyékát és jól fejlett combjait fedte vért.
− Szerintem köszönjünk be – mondta Hawkins. Odalépett a titániumkapuhoz, és próbálta figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a sínágyuk tüzelésre készen feléjük fordulnak.
Hawkins szemügyre vette a kaput, és mivel nem talált semmilyen csengőt vagy hasonló dolgot, a legalapvetőbb megoldást választotta, bekopogtatott.
A mély kongásra a szerencsevadász összerezzent, hát még a rejtett hangszórókból jövő mély és dallamos hangra.
− A fuvar?
Trent és Neyy egymásra pillantott, a szerencsevadász válaszolt.
− Hawkins vagyok.
− A fuvar? – ismételte meg a kérdést.
− Igen, a fuvar.
− A manotot hogy hívják?
Trent a kapu bal oldalára pillantott. A Kirren napjának fénye egy kamera lencséin csillant meg.
− Neyy.
− Hol kapták a munkát?
Hawkins idegesen sóhajtott fel, a társára pillantott.
− A Rhobauton, és mielőtt megkérdeznéd, egy Khorto nevű devriaitól. – Ha kell elmondhatom, hogy a fickónak hányas a lábmérete – ezen gondolat nyomán úgy érezte magát, mintha izzó vitriol lépett volna a vére helyére. – Elég?
− Leellenőrzöm – válaszolta az ismeretlen, egy pillanatra csönd ereszkedett a térre. A két szerencsevadász idegesen nézett össze.
Minden pillanatot úgy élj meg, mintha nagyon jó lenne, és a következőben egy vödör szar ömlene a nyakadba – mondogatta magában a második Hawkins törvényt. Ezeket az utóbbi öt hónapban találta ki, és véleménye szerinte remekül leírták az univerzum működését.
Öt perc után újra megszólalt a hang.
− Egy ember és egy manot, jó. Bejöhetnek.
A kapu zúgva siklott félre, mögötte egy vérvörös sóderrel leszórt egyenes ösvény vezetett át egy pálmafákból és más egzotikus növényekből álló kerten keresztül. Madárdal hallatszott, valahonnan vízcsobogás hangja érkezett hozzájuk. Trent kellemesnek gondolta a kertet, míg meg nem látta a fák között itt-ott lévő márványszobrokat. Az egyik két kirt ábrázolt, akik handzsárra emlékeztető fegyverekkel öldöklő csatát vívtak, tőle balra egy másik épp dárdát döfött ellenfele mellkasába, arcán nem emberi fintorral. Egy idilli, kerti tó partján egy fűzfa árnyékában egy másik márványalak állt, akinek a lábánál ellenfelének fejetlen torzója térdepelt. Nyakcsonkjából vízsugár tört elő, lefolyt a mellkasán és egyenesen a kis kerti tóba torkollott.
A szobor levágott feje, amelyet az állva maradt harcos tartott diadalmasan a magasba, mintha döbbenten bámulta volna a látványt.
− Idilli – jegyezte meg Hawkins.
− Egy erőszakra épülő kultúrában ez jelenti a szépséget – kontrázott rá Neyy.
A fák között Hawkins észrevette az őket méregető őröket, akiknek a zöld testpáncélja elárulta, hogy a Smaragd Halál zsoldoscsapathoz tartoztak. Látszott rajtuk, hogy már viszket az ujjuk a ravaszon, és epekedve várták, hogy a két szerencsevadász valami baromságot műveljen. Ahogy közeledtek a kert középső részébe fegyvercsattogás hallatszott, ami egyre hangosabb lett. Egy széles tisztásra érkeztek, ahol egy rémálomszerű jelenet fogadta őket.
Egy mocsárzöld színű kir balra szökkent a rá késsel támadó manot szúrása elől, és a jobb kezében tartott hosszúszárú fegyver széles hegyével ellenfele feje felé csapott. Az elszökkent a vágás elől, majd bukfencet vetett a levegőben.
Nem tűnt harcnak.
A fegyverek nem is találkoztak. Ez inkább kitérések, áltámadások és figyelemelterelések bonyolult tánccá voltak összefűzve.
Fél órán át tartott az egész. Hawkins és Neyy nem tehetett egyebet, mint hogy várt. A két harcos, táncos vagy akrobata többször is megkerülte, átszelte a tisztást. A csata végét az jelentette, mikor a kir lebukott a manot támadása elől, a következő pillanatban mellkason fejelte az ellenfelét. Az a támadástól hátrarepült, és az egyik fának csapódott. A kir előrelendült, és mielőtt a másik felugrott volna, a torkára taposott, ezzel a földhöz szegezve az ellenfelét, majd a fegyvere hegyét a manot torka felé szegezte.
− Ember, ilyen az igazi küzdelem – mondta a kir.
A hangja mélyről jött és úgy recsegett, mint a szárított bőr. Trent most nézte meg először a lényt. A mellkasát és a lábszárát takaró bronzszínű páncélt leszámítva teljesen meztelen volt. A bőrét a szemöldökétől, egészen a hasáig finom vonalú, indaszerű tetoválások borították, szarvait karmazsinszínűre festette.
A több mint három méteres magassága és szálfatermete még félelmetesebbé tette.
Mintha csak a háború démona elevenedett volna meg.
A lény elkapta a földön heverő manot kezét, és annál fogva felrántotta.
− Mi vagyunk a fuvar – szólalt meg Hawkins.
A manot a kir baljára lépett, és felmorgott, mikor meglátta Neyy-t, aki hasonló hanggal válaszolt. Trent csak most látta meg, hogy a macskaszerű idegen bal szeme helyén csupán csak egy varrat volt.
− Nem bízok meg benned – mondta a vörösbundás és beleszimatolt a levegőbe.
Hawkins arra számított, hogy a barátja csöndben marad, legfeljebb elnézően mosolyog. Neyy reakciója azonban őt is meglepte.
− Bűzlesz a vértől – válaszolta Neyy. A tarkóján jól láthatóan felállt a szőr, a szája felső része rángatózott.
− Nyugi, nagyfiú – suttogta Trent és nyugodtan a társa vállára helyezte a kezét.
Tényleg sokat adott volna azért, hogy ha képes lett volna a másik gondolataiban olvasni.
− Nem a sajátodat érzed? – válaszolta a másik.
− Szívesen megnéznék egy küzdelmet a két manot között – vágott közbe Borgdav. – Túl sokba kerül a felbérlése és igényeinek kielégítése.
A lény nem rakta le a fegyvert, valószínűleg készen arra, hogy kibelezze a szerencsevadászt.
− Boldog lennék, hogy ha azt a valamit...
− Nem valami – förmedt rá Borgdav. Hawkins azonnal hátralépett, a kezei harcra készen ökölbe szorultak. – A valami olyan primitív szó egy fogalom körbeírására. Ez egy r’tar, és vérben hűtjük le a kovácsolás után.
Akarom tudni, hogy minek a vérébe mártják meg?
Hawkins balra nézett, kerülve az idegen jégkék szemeit, amivel szinte felnyársalta őt.
− Ez mind szép és jó – nyögte ki végül. – A hajója készen áll. Minél gyorsabban eljutatjuk a Wrightra. A barátja... – kérdően a vörös bundás manotra pillantott.
− A nevem Yeunh – mutatkozott be a teremtmény.
− Nincs szükségem testőrre – vágott közbe a kir. – Én vagyok a legjobb harcos a Kirrenen. Vérősöm, Dardon harcostársainak hulláiból épített falat, hogy visszatartsa a vérére szomjazó sheldeket. Gorakohn, kinek szintén vére folyik az ereimben egy nap ötven larnal végzett párharcban, és ezt megünnepelendő, vérüket itta. Sok történetet mondhatnék neked ember, de gyáva lelked fel sem tudja fogni fenségüket és nemességüket. – Öklével a mellkasára vert. – Én vagyok azon lény mintapéldánya, melynek nincs szüksége védelemre!
− Jó – válaszolta Trent. – Gondolom, hogy nem akar...
− Ember, olyan ostobának nézel engem, hogy végigmegyek azon az ostoba barmokkal túlzsúfolt aklon? Azt gondolod, hogy azok, akiknek vére folyik az ereimben nem gondoskodtak rejtekútról?
Trent sóbálvánnyá dermedt, kifújta a levegőt és próbált semmi olyan mozdulatot tenni, amit az idegen kihívásnak vehetett volna.
− Csak elővigyázatosak vagyunk – szólalt meg Neyy nyugodtan. A dühe mintha elpárolgott volna. – Minél előbb el akarjuk vinni a Wrightra és vissza. Szeretünk gyors munkát végezni.
Borgdav továbbra is egyenes gerinccel állt, míg Yeuhn bizalmatlanul méregette Neyy-t, aztán amikor megunta, utána Hawkins felé fordította tekintetét.
− Az ide jövetellel is késtek. Felrakodtatom a hajóra azt az ételt és italt, amit fogyasztani szoktam. Nem fogok egy falatot enni abból a dologból, amit az emberek tápláléknak neveznek.
Szétlövöm... szétlövöm a fejét.
Hawkins magában elkönyvelte, hogy ez bizony hosszú út lesz. Ezt meg is akarta a kirnek mondani, de az egy szó nélkül ott hagyta őket. Yeuhn közben a szájához emelte a csuklókommunikátorát és beleszólt.
− Winston, Rhojo gyertek ide és aztán mutassátok meg a vendégeinknek a kripta bejáratát. Amíg meg nem jön a főnök, szórakoztassátok őket.
A zöld páncélt viselő zsoldosok szinte a semmiből tűntek elő. Az arcukat sisak takarta, de az alacsonyabb figura fejfedője hátsó részéből kiálló három, szarvszerű függelék elárulta, hogy egy devriaival állnak szemben, míg a társa emberibbnek tűnt
A magasabb fickó keleti irányba intett a fejével, és elindult egy fenyőszerű fákból álló liget felé.
A fák árnyékában, tűlevél szőnyegen egy jókora kőlap feküdt. Hawkins próbált nem arra gondolni, hogy egy sírkövet lát. A rajta lévő domborművön kiterjesztett szárnyú madarak csaptak le egy kir városra. A szörnyetegek kitátott csőréből lángnyelvek áradtak, felgyújtva mindent.
− Szerinted ezek mondanak esti meséket a gyerekeknek? – kérdezte Hawkins.
Hawkins a manotra pillantott és elgondolkodott. Mielőtt a Kirrenre érkeztek volna, átolvasta azt a kevés anyagot, ami ezekről a lényekről csak fellehelhető volt.
− Csak néhány történetet hallottam ebben a témában – válaszolta Neyy. – Nem mondanak esti meséket. A kis kireket egyszerűen behajítják egy verembe, de előtte egy húsdarabot kötnek a hátukra, aztán kiéheztetett sárkokat eresztenek rájuk. Utána pedig röhögve nézik, ahogy harcolnak az életükért. Ez szerintem meglepő és ijesztő.
Neyy a férfira pillantott. Az arcán nem látszott az a kifejezés, amit a manotok meglepettségnek neveztek volna.
− Miért lettél mérges, amikor megláttad azt a manotot? Azt hittem, hogy örülsz annak, ha fajtádbelivel találkozol.
− Ez egy hosszú történet – válaszolta a manot.
− Tudod, az hogy „hosszú történet” mindig azt jelenti, hogy ne érdekeljen – riposztozott Trent.
− Az hogy kívülállóknak nem beszélünk erről, az már érthetőbb? – kérdezett vissza Neyy.
Trent mentegetőzve felemelte a kezét.
− Jó, nem muszáj. Csak kíváncsi voltam, ennyi.
Látta már dühös ragadozó módjára tombolni a barátját, de az nem volt annyira ijesztő, mint amikor Neyy magában dühöngött.
Visszanyelte a szavait, kifújta a levegőt, és a bal lábáról a jobbra helyezte az egyensúlyát. A kirek sok bosszantó tulajdonsága mellé egy újabbat is rakott.
Képesek voltak a teljes testsúlyukkal mások idegeire nehezedni. A kir ekkor lépett a fenyőligetbe, földet söprő, ezüstszínű anyagból készült tunikát viselt, amit egy fekete szövetöv fogott össze a lény derekán. Rajta –bármilyen meglepő – két párbajozó kirt hímeztek vörös cérnával. A nyomában, mint egy csahos kutya, Yeuhn lépdelt. A teljes törzsét takaró fekete hálópáncélt hordott, vállán átvetve egy robbanólövedékekkel teli töltényövet hordott. Kezében pedig egy Thor 2000-es puskát szorongatott. Az utóbbi ronda és halálos kinézetű fegyver volt.
Borgdav előrelépett, a jobb kezét a márványtáblára, meg nyomta a jobb szélső ragadozómadár domborművét. A sírkő hirtelen kiugrott a helyéről és balra siklott, felfedve a föld alá vezető lépcsőt, aminek vége sötétségbe veszett.
− Yeuhn, vigyázz a palotára, amíg oda leszek – válaszolta. – Visszaérek, és folytatjuk, amit ma elkezdtünk. Világos?
A manot felhúzta a száját, megmutatva a felső állkapcsában lévő roppant méretű, hajlott agyart.
− Kitépem a beleit, és az egyik fára aggatom.
A kir hangosan felmordult, és lehajtotta a fejét, pont úgy mint aki öklelni készül. Hawkins önkéntelenül is Neyyre pillantott. Látta, hogy barátjának izmai megfeszülnek, borostyánsárga szemei szinte villámokat szórtak.
− Te és a manotod mennek elől – parancsolta Borgav. – Én megyek középen, a sort pedig a két Smaragd Gyilkos zárja. Nyomás.
Trent mást nem tehetett, mint hogy lesétált a lépcsőn. A sötétség, mint valami hatalmas ragadozó torka nyelte el őket. Hawkins, legyőzte a büszkeségét és előrenyújtotta a kezét, hogy kitapogassa az utat. Alig pár métert haladt, amikor a tenyere sima márványfalnak ütközött. Pillanatok múlva hangos zúgással süllyedt a padlóba. Ami ezután következett Hawkins életének addigi legpokolibb fél órája volt.
A lépcső egy zsákutcákból, rejtekajtókból és hosszú folyosókból álló útvesztőbe vezetett. Borgav sokszor, valószínűleg szándékosan vezette őket zsákutcába. Voltak szakaszok, amelyeknek a falába kerek fülkéket vágtak, bennük csontig lecsupaszított koponyák fehérlettek, több irányból is megvilágítva. Hawkins legnagyobb örömére a kir mindegyiknek elmondta a történetét, hogy családjának mely tagja vagy ellensége (vagy mindkettő egyszerre), hogyan halt meg.
Úgy fest, hogy mégsem elég gyáva a lelkem – gondolta Trent.
A levegőben az elmúlás bűze terjengett. A hátánál haladó zsoldosok le sem vették róluk a fegyverüket. A szerencsevadász már kezdte látni az ide temetettek árnyait, mikor egy újabb rejtekajtó után azon kapta magát, hogy felfelé haladnak, és fénysugár vetül rá, végigsimított az arcán.
Egy szűk sikátor végében értek ki. Trent a szeme elé kapta a kezét, hogy védje magukat a hirtelen jött fényességtől. Az utcácska tiszta volt, nem tornyosult hatalmas dombokban a szemét, a falakat nem nőtte be semmilyen gomba vagy moha. Miután a két zsoldos is kiért, Borgav megérintette a rejtekajtó bal oldalán lévő falrészt. Egy márványlap simult a helyére, úgy eltakarva a nyílást, mintha az soha nem is létezett volna.
Hawkins közben szemügyre vette a helyet. A beépített veszélyjelzője úgy sípolt, hogy azt talán a Galaxis magjában is hallhatták.
Azonban teljesen egyedül voltak, leszámítva egy takarítórobotot. Az óriási bogárra emlékeztető gépezet végigsiklott a sikátoron, a hasába épített kefékkel tisztára sikálva az amúgy is makulátlan kövezetet, pont feléjük tartott.
A robot domború háta kettényílt, és a következő pillanatban egy robotkar pattant elő, a végén egy fegyvercső meredezett. Trent szinte ösztönszerűen ugrott félre a golyó útjából, ahogy Neyy is. Borgav azonban nem volt ennyire gyáva, vagy okos. A töltény a homloka közepén érte a kirt, a koponyája felső része semmivé vált egy mocsárzöld színű robbanásban.
A fenébe!
Hawkins a falhoz szorult, előkapta a pisztolytáskájából és lőtt. A takarítórobot apró darabokra robbant szét.
Ekkor kitört a káosz. Neyy elugrott a bal oldali zsoldos lövése elől és viszonozta a tűzet. A golyó az arcán találta el a deviriait, apró darabokra törve a sisak szemellenzőjét.
A másik harcos ezzel egy időben az övéhez kapott, eldobott egy gránátot. Hawkins úgy érezte mintha egy óriási marok felkapta és a sikátor végébe lökte volna.
Sötétség töltötte be a látómezejét. Az öntudatlanságból a fülébe hallatszó csillingelés ébresztette fel, a feje hátsó részéből jövő tompa fájdalom és a hátán lecsurgó meleg vér érzése, az arcát csiklandozó szőrszállak puhasága és az orrába behatoló pézsmaillat csak későn érkezett.
Kinyitotta a szemét, és meglátta az aranyszínű, prémbundára emlékeztető tömeget, ami alatt mintha izmok hullámoztak volna.
Ekkor döbbent rá, hogy Neyy hátával néz farkasszemet. Ez megmagyarázta, hogy miért érezte úgy magát, mintha egy megbokrosodott bejid hátára szíjazták volna.
− Neyy, jól vagyok! – kiáltotta.
Egy pillanatra úgy érezte a semmiben lebeg, aztán mintha egy felszínre zuhanó bolygó lökéshulláma kapta volna telibe, mikor a manot egyszerűen a földre lökte.
− Jó, akkor állj fel – vakkantotta Neyy.
Trent ásított egyet, lassan feltápászkodott és megszédült. Egy újabb sikátorban kötöttek ki. A férfi reflexszerűen a tarkójához nyúlt és hozzáért a sebhez. Felszisszent, mikor a fájdalom egy pillanatra felerősödött, továbbterjedt a fejébe és ronda migréné duzzadt. Az emlékezetébe idézte Borglav érett dinnyeként szétdurranó fejét, a robbanást és ahogy a Smaragd Gyilkosok egyszerűen rájuk támadtak, ok nélkül.
Vagy olyan okból, ami egyszerűen rejtve van előttünk. Utálom, ha bonyolult a helyzet!
− Közel vagyunk az űrkikötőhöz. – A manot az övére csatolt táskához nyúlt, minta valami értékeset tartott volna benne. – Most visszamegyünk a Renegátra és próbáljunk valami nem halálosat kihozni ebből a helyzetből..
− Milyen helyzetből?
− Az a zsoldos használta a rejtekátjárót, valószínűleg mindent elmondott a Máu xhiennek. Már a fél zsoldoscsapat a nyakunkon lehet.
− Akkor az a sikátor egy rohadt csapda volt?
A szomszédos zugutcából fémes léptek zaja hallatszott. Neyy nem válaszolt, A két szerencsevadász az utcácska közelebbi végébe lopakodtak, utána nyugatnak fordultak, és bekanyarodtak egy újabb utcácskába. Hawkins még mindig szédült, a tarkóján lévő zúzódás hasogatott, de nem akart lemaradni a társától, aki úgy futott mintha csak veszett shiwaraptorok kergették volna.
Emlékezett a támadásra. A Smaragd Gyilkosok már azelőtt tűzet nyitottak, mielőtt Borgdav fejét szétvetette volna a robbanólövedék.
Most már biztos képes lett volna feltenni a Renegátot is hogy egy kelepce volt. Ezek a zsoldosok rafkósak... Az egyik sikátor végében feltűnt egy nagydarab kwizek. A tarkójátóll egészen az álláig egy ronda sebhely húzódott. A fején lévő csontkinővések közül néhány tőből letört. A bal kezében egy átlátszó folyadékkal teli üveget tartott.
− Már... házasodhatnak manotok is? – gajdolta, és meghúzta az üveget, megtántorodott és Hawkinsra mutatott. – Vagy te a majnot kölke vagy és ezért vagy ilyen csupsz?
Hawkins továbbment volna, de Neyy megállt a részeg előtt, a zsebébe nyúlt és egy maroknyi egységkreditet nyomott a tenyerébe.
− Ha erre jár egy csapatnyi zöld fickó, akkor mond azt, hogy nyugatra láttál minket rohanni, jó?
A kwizek lenézett repedezett tenyerében sárgálló fémhasábokra.
− Fuhhh, ennyit még életembe nem láttam. Ádjon néked az őscsillag hasznos éltet és haláltot!
− Ezt ne mondta volna – mondta Hawkins miután a hátuk mögött hagyták a lerészegedett kwizeket. Pillanatok alatt kiértek a város egyik, az űrkikötő felé vezető utcájába és eltűntek az azon áthömpölygő tömegben.
Ötméternyi távolságba se kerültek a átjárótól, mikor a szerencsevadász észrevette a szeme sarkából, hogy az előttük lévő mellékutca kijáratán néhány zöld páncélt viselő zsoldos lépett elő, és végigpillantottak a tömegen.
Hawkins inkább a cipője orrát vizslatta, remélve, hogy a zsoldosok nem veszik észre. Neyy is szemmel láthatóan inkább azt nézte, hogy véletlenül el ne taposson valami helyi bogarat.
Minden baj nélkül mentek el a zsoldosok elől, akikre vagy ráfért már egy alapos látásvizsgálattal összekötött szemműtét, vagy azt a gyakori emberi hitet vallották, hogy minden nonhumán lény, így a manotok is egyformák.
Már a hátuk mögött hagyták a zsoldosokat, és hamarosan meglátta a csődület felé magasodó a leszállóhely bejáratának betonboltívét. Trent csak reménykedni tudott benne, hogy semmi baj nem történt, és időben kiugorhatnak abból a pöcegödörből, ahová megint kerültek.
Végül is, hogy ha valami gond lenne, akkor biztos, hogy Steven vagy AT szóltak volna.
Áttolakodtak a tömegen, sokan valami gorombaságot kiáltottak, bőgtek, trombitáltak, vonyítottak vagy egyszerűen egy bántó szagú feromonfelhőt küldtek utánuk. Trent azonnal megnyomta az ajtónyitó gombot, mikor odaértek, és a nyílást elzáró fémlemez félresiklott. Hawkins lélegzetvisszafojtva rohant végig a leszállóplatformhoz vezető folyosón, és mire kiértek a fényre, Trent megkönnyebbült. A Renegáton semmi nyoma nem volt sérülésnek vagy más ilyesmi dolognak.
Azonban hirtelen megbotlott valamiben, a lába alól kicsúszott a talaj, és a férfi hasra esett.
− AT? – kérdezte döbbenten Neyy. Hawkinsnak nem kellett odanéznie, tudta, hogy a robot feje hever a porban.
Ekkor egy hatalmas, szögletes testű alak magasodott a szerencsevadász felé, melynek a fémpáncélján megcsillanó napfény elvakította a férfit.
Borgav azt mondta, hogy felrakodja a hajóra a fajának fogyasztható élelmiszert. Egy ilyen nagydarab fickónak, mint amilyen Borgav volt, sokat kellett ennie. – gondolta. És nagyon nehéz ládákban kell felpakolni, amihez...
A robot felemelte a jobb lábát, hogy eltiporja a szerencsevadászt.
Trent Hawkins, te marha! – szidta le magát. És ez még csak a kezdet volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése