A bosszú fogaskerekei

Yeuhn odalépett Borgav egyszerű, kőemelvényen felravatolozott testéhez, mely egy vörös kérgű, lelógól ombú fa árnyékában volt felravatolzva és lepillantott rá.
Egy olyan szentimentális faj, mint az emberek valószínűleg mindent elkövettek volna, hogy különféle hazug trükkökkel elfedjék a csúnya látványt nyújtó sérüléseket, vagy minimum egy vásznat terítenek a testre. Azonban a kirek erre nem voltak kényesek. Ezek a lények egész életükben büszkén viselte sebhelyeit, miért pont a halálában tenne kivételt? Borgav arca sértetlen volt, de a koponyája felső része teljesen eltűnt. Ez arról árulkodott, hogy nem is harcolhatott az életéért, egyszerűen csapdába csalták és megölték. Yeuhn tudta, hogy bárki is szervezte meg a kelepcét, az a két szerencsevadászt használta csalinak. És ő erről későn értesült. Már tíz perc is elmúlt azóta, hogy Borgav elhagyta a kertet, mikor beérkezett egy hívás a Khorto nevű devriaitól. Ebből kiderült, hogy a lény ugyan beszélt egy emberrel és egy manottal, de azok nem Hawkins és Neyy voltak. A manot nem Borgav halála miatt volt dühös, hanem azért, mert becsapták egy ilyen gyermeteg trükkel. Erre még rá is tett egy lapáttal az, amit az érkező kir pap mondott, miután szemügyre vette a holttestet.
A lény már előrehaladott korban volt, erről árulkodtak a már megfeketedett szarvai és a bőrét borító vörösesbarna szarupikkelyek, míg a testét befedő fekete, vörös halálfejekkel és démonokkal telehímzett talárja bizonyossá tett, hogy egy vérpappal van dolga.
Miután megnézte a holttestet, elmondta, hogy nem lehet eltemetni.
− Miért nem? – kérdezte meg nagy sokára Yeuhn.
− A koponya a lélek, az emlékek és a történet otthona. Ha megsemmisül, akkor Borgav nem léphet át a vérfolyamon...
− Az arca még megvan – morogta a manot.
− A koponya legszentebb része megsérült. A temetési szertartásunk része a halott lefejezése, azonban ez így nem lehetséges.
Yeuhn kifújta a levegőt. Próbálta leküzdeni a késztetést, hogy nekirontson a vérpapnak. Tudta, hogy ő húzná a rövidebbet, azonban az, hogy azt a lényt, akinek  hűséget fogadottaz utóbbi minden veszélytől megvédett, így kezelik, még ha holtában is, még jobban feldühítette.
− Biztos van valami kiskapu.
− Kiskapu? – kérdezte a kir értetlenül.

Csendkirály

Hawkinst a fejsebéből kiinduló, és a koponyája belsejében szétterjedő zsibbadás ébresztette fel. Ezzel egy időben jutott el az orrába a szúrós, mentolos szag.
A fejét valami nedves és hideg dolog ölelte körbe, a férfi azonnal odanyúlt, puha textilt érzett.
− A fenébe – motyogta.
Kinyitotta a szemét, az ágyán feküdt. A homlokát és a tarkóját fehér fejkendőként kötés takarta.
A szerencsevadász feltápászkodott és megszédült egy pillanatra, azonban hamarosan visszanyerte az egyensúlyát. Bármilyen füvet is kent a sebére Neyy, de csökkentette a fájdalmat. A viszketés arról árulkodott, hogy szépen gyógyult. Neyy-t a központi helyiségben találta. A manot éppen megpróbálta visszarakni AT fejét a robot, asztalon heverő testére. A halk mormogásokból ítélve nem sok sikerrel. A robot bal hüvelykujja megmozdult, de ez valami robotikus idegei reakció lehetett.
− Még pihenned kellene – mondta a manot, kihúzta a vezetéket és egy újabb kombinációval próbálkozott. – Bocs a bűz miatt. A chorofű gyorsítja a gyógyulást és igen, a szaga azonnal felébreszti az eszméletlent.
A fejére úgy nehezedett a tompaság, mint egy nehéz takaró. Ez dühítette, cselekedni akart valamit. Vissza akarta tenni a kommunikációs antennát a helyére. Az az egy esélye volt arra, hogy rátaláljon Ericáékra valahogy.
− Jó, én meg űrruhát húzok és kimegyek megszerelni az antennát.
− A legjobb módszer a lábadozásra. Nullgravitációban antennát szerelni, egy szűk szkafanderben, amiben bármikor elájulhatsz. – A manot maga elé emelte a robot fejét. – Figyelj, én mint az orvosod, nem javaslom.

A robotizált küklopsz támadása

Hawkins próbált nem törődni a szédüléssel, a fejfájással és a tarkóján lévő sebbel, mikor elgurult a rakodórobot talpa elől.
Az 5 méter magas és ormótlan gépezet nem volt több, mint egy humanoid targonca. Brutális kinézetű karjai és lábai szilikoninak által összekötött fémblokkok. Hasáb alakú fejének közepén egy jókora mechanikus szem méregette a világot, míg a kezei helyén hosszú, felfelé hajló fémrudak meredeztek. Mellkasi lemezére egy számsort gravíroztak: BT 500.
Hawkins egyszer találkozott ezzel a típussal, és nem fűzött hozzá szép emlékek. Amikor még a tengerészgyalogságnál szolgált, az osztaggal egy raktártelepre vették be magukat néhány devriai szélsőséges elől. Hogy megtisztítsák maguk előtt az utat, átprogramoztak néhány ilyet és szabadon engedték őket. Hawkins tudta, hogy ezeket a robotokat arra tervezték, hogy a legrosszabb körülmények között is dolgozzanak, az is belefoglaltatott ebbe, hogy a programjukban ott volt egy egyszerű védelmi algoritmus. Ezer olyan ragadozó volt, amelyek számára zsákmányt jelentettek ezek a gépek.
A BT robot jobb karjával Hawkins felé döfött, azzal a céllal, hogy felnyársalja a férfit. Trent azonnal felállt és ezzel egy időben hátraszökkent, kikerülve a gép hatósugarából.
− Neyy, Istencsapás manőver! Most! – kiáltotta Trent, és hátrálni próbált a felé robogó robot útjából, az azonban öles léptekkel csak közeledett. A szeme sarkából látta, ahogy Neyy négykézláb a Renegát felé szökkent, felrohant a rámpán és eltűnt a raktér sötétjében. Trent addig maradt táncolni a géppel.
Eszébe jutott egy régi mondat, egy emlék egy másik életből. Ő és egy vörös hajú lány egy fa alatt üldögéltek, fogták egymás kezét. Ő valami vicceset mesélt Aileenek, az pedig leheveredett a fűbe, szinte sírt a röhögéstől és elhaló hangon csak ennyit mondott Hawkinsnak.
Olyan goni vagy! – visította Aileen. Hawkins számára, csak az volt biztos, hogy ezután valami kellemes jött, legalábbis kellemesebb, mint amilyen érzést várt volna, ha nem ugrik el a robot jobb oldali rakodóvillájának hatósugarából. Neyynek elvileg már meg kellett volna találnia a meglepetést a padlóba rejtve. Azonban úgy festett, hogy késik.
Akkor tehát én szépen maradok táncolni.

Idegen emlék

− Kérem, fejezzék be a beszállást. A Palmar Űrtársaság Klondike szállítóhajója üdvözli az új utasokat.
Erica kikerült egy devirai családot, és közben le sem vette a szemét Russel egyre távolodó hátáról. A lány szinte rátapadt a srácra, valójában már a dokktól követte, nem hagyta, hogy eltűnjön a előle. Ezt a képességet még a Sigma űrállomáson fejlesztette ki, azokban az időkben, mikor a pincérnői fizetését zsebtolvajlással egészítette ki. Makacs ragadozóként tapadt rá a kizsebelendő prédájára, így könnyű volt Russel nyomába erednie.
− És még azt hittem, hogy Hawkins a nehéz eset! – ripakodott rá végül a törőre. – Ne próbálj meg lehagyni, mert úgy rád tapadtam, mint egy nyomkövető rakéta!
− Menj vissza a Renegátra! – szólt vissza a fiú, elkanyarodott egy nagydarab, mindkét mancsába bőröndöket szorongató manot útjából. – Nem kértem, hogy gyere velem!
− Nem akarok veled menni, hanem vissza foglak vinni!
Steven azonnal becélozta a legközelebbi kabin ajtaját, és belépett rajta. Erica követte. A helyiség szűk volt, a berendezése spártai. A falhoz egy emeletes ágyat állítottak, mellette egy ebédlőasztal volt. A kabin jobb oldalából egy kisebb fürdőszoba nyílt.
Steven szembefordult a lánnyal, aztán az utazótáskáját az alsó ágyra dobta.
− Figyelj, addig nem tudok  aludni, míg meg nem nézem, hogy mi újság a Telluson. Ha csak annyit tudsz mondani, mint Hawkins, akkor kösz, már hallottam.
− Tényleg vissza akarsz menni arra a helyre, ahonnan elmenekültél? – kérdezte Jade.
− Ez az egyetlen esélyem, hogy megszüntessem a rémálmokat. – Steven vállat vont. – Nincs olyan éjszaka, amikor ne álmodnék a katasztrófáról. Nem tudod, hogy milyen érzés az, amikor minden éjszaka látod a halálukat.
Erica a plafonra nézett, utána visszapillantott Stevenre. Most is látta maga előtt, ahogy a bátyja légpárnása karambolozik azzal a terepjáróval. Ahogy egy izzó tűzgolyóba egyesülnek, akár az ég felé emelkedő, sötét füstoszlopot.
−  Steven, tudom milyen érzés.
− Hogy mi? – kérdezte a fiú.