Csendkirály

Hawkinst a fejsebéből kiinduló, és a koponyája belsejében szétterjedő zsibbadás ébresztette fel. Ezzel egy időben jutott el az orrába a szúrós, mentolos szag.
A fejét valami nedves és hideg dolog ölelte körbe, a férfi azonnal odanyúlt, puha textilt érzett.
− A fenébe – motyogta.
Kinyitotta a szemét, az ágyán feküdt. A homlokát és a tarkóját fehér fejkendőként kötés takarta.
A szerencsevadász feltápászkodott és megszédült egy pillanatra, azonban hamarosan visszanyerte az egyensúlyát. Bármilyen füvet is kent a sebére Neyy, de csökkentette a fájdalmat. A viszketés arról árulkodott, hogy szépen gyógyult. Neyy-t a központi helyiségben találta. A manot éppen megpróbálta visszarakni AT fejét a robot, asztalon heverő testére. A halk mormogásokból ítélve nem sok sikerrel. A robot bal hüvelykujja megmozdult, de ez valami robotikus idegei reakció lehetett.
− Még pihenned kellene – mondta a manot, kihúzta a vezetéket és egy újabb kombinációval próbálkozott. – Bocs a bűz miatt. A chorofű gyorsítja a gyógyulást és igen, a szaga azonnal felébreszti az eszméletlent.
A fejére úgy nehezedett a tompaság, mint egy nehéz takaró. Ez dühítette, cselekedni akart valamit. Vissza akarta tenni a kommunikációs antennát a helyére. Az az egy esélye volt arra, hogy rátaláljon Ericáékra valahogy.
− Jó, én meg űrruhát húzok és kimegyek megszerelni az antennát.
− A legjobb módszer a lábadozásra. Nullgravitációban antennát szerelni, egy szűk szkafanderben, amiben bármikor elájulhatsz. – A manot maga elé emelte a robot fejét. – Figyelj, én mint az orvosod, nem javaslom.
Hawkins már indult is a felvonó felé.
− Igen, de ki is hallgat egy manotra? – kérdezte magától Neyy.
− Ugyan, mi történhet kint? – kérdezett vissza Hawkins. – Ez egy lakatlan rendszer! Csak nagy ritkán vetődik erre valaki is, nyugi, megoldom!
A felvonó lesiklott a raktérbe. Hawkins elindult a terem hátsó része felé. Hawkins benyitott az előtérbe, magára kapta a fogasra felakasztott szkafandert, és a hátán lévő mágneszárra rakta a légpalackot, majd a sisak alsó részéhez illesztette a gumicsövet. Az utolsó lépés a zsilipkamrában jött, ahol a férfi a dereka hátsó részéhez erősítette a „köldökzsinórt” és a dereka köré kanyarította a szerszámos övet. Mintha még jobban szédült volna, és a churufű mindent átható illata a betöltötte a sisakot. Trent már arra gondolt, hogy majd később megjavítja a kommunikációs antennát, aztán várt egy ideig, míg az orra hozzászokott.
A fali panelen kikapcsolta a mesterséges gravitációt a szobában. Hawkins talpa pár centiméternyire felemelkedett a padlótól. Ezt soha nem lehetett megszokni, egy ideig kapálódzott, próbálva visszanyerni az egyensúlyát. A zihálása sisakjában ezerszeresen visszhangzott Hawkins megnyomta az övére szerelt távirányítót, mire a padló sziszegve félresiklott, felfedve az űrt.
Hawkins lassan lesüllyedt, a végtelen és sötét üresség úgy vette körbe, mint valami óriási amőba. Megremegett, amikor a közeli bolygó gravitációja megérintette.
Mint egy gyerek, aki az ajándékba kapott Hawkins babát próbálgatja. Az űrséta mindig előhozza ezeket a gondolatokat.
Amikor mindennapossá vált a más rendszerekbe való utazás, és megjöttek az első képek a kettős vagy hármas csillagrendszerekről, az idegen bolygók felszínéről meg színes csillagfelhőkről, az emberek számára az űr már nem tűnt annyira végtelennek. Hawkins a közeli bolygó felé fordult, ami nem is volt annyira közeli, valójában több tízezernyi kilométer távolságra keringett tőle. A Renegáton kívül valójában nem a közelébe semmi, a határtalan univerzum nyomasztóan nehezedett rá.
Hawkins kifújta a levegőt, és megfordult a saját tengelye körül. A Renegát alsó antennája csonka végtagként lógott a hajó hasán, csak pár vezeték kötötte még a hajóhoz.
− Mi a helyzet? – kérdezte Neyy a rádión át.
− Hát, az antenna sértetlennek tűnik, de elég egy hirtelen mozdulat, és leszakadhat. Nem vészes, egyszerűen fogom, és odaerősítem a vezetéket. Veszed a hajónaplóba?
− Miért?
− Tudod, mert ez legális.
− Most te tényleg azon gondolkodsz, hogy mi a legális és az illegális? Már tényleg azt várom, hogy a csillagok mikor hunynak ki.
Trent minden gond nélkül jutott el az antennához, megragadta a fémszerkezetet, és elvitte a vissza a hajóhoz, aztán bukfencet vetett és bekapcsolta a csizmája mágnestalpát, mint pók a plafonon, megtapadt a szállítóhajó hasán.
− Csak nem akarok bajokat egy esetleges ellenőrzésnél. Tudod, hogy megnézik, hogy mikor volt az utolsó bejegyzés.
Hawkins jobb kezével kihúzta a kettőbe szakadt vezetéket, aztán egy újabbat huzalozott be.
− Hát persze, csak azt nézik meg, arra nem gondolsz, hogy valamelyik kikötői őrnek kedve támad olvasgatni a kalandjainkról?
− Hát persze, mert olyan érdekesek? – Hawkins tíz perc múlva a helyére rakta az antennát és már csak egy újabb foglalatot kellett a odacsavarozni.
− Valakinek meg kellene írnia őket.
Hawkins hamarosan kész lett, elvállt a hajótól, aktiválta a csörlőt és visszavontatta magát a zsiliphez. Csak egy dolog volt rosszabb az űrsétánál, visszatérni az űrsétáról. Az átizzadt ruhája úgy tapadt a testére, mint valami második bőr. Testének kipárolgása és a chorofű bűzének keveréke átható szagot eredményezett.
Hawkins sok mindent adott volna egy jó zuhanyért, de addig nem nyugodhatott, míg nem lép kapcsolatba Ericáékkal.
Ledobta a szkafandert, lóhalálában felsietett a vezérlőbe és ledobta magát a kommunikációs pult elé, és aktiválta. A műszerfalból pityegés hallatszott, jelezve, hogy az antenna keresi a jelet. Hawkins beütötte Erica kommunikációs kódját és utasította a komputert, hogy kezdje meg a keresést.
− Hawkins, Minden Élet Forrására, lezuhanyozhattál volna.
− Mindjárt.
Neyy erre csak a szemét forgatta, visszafordult a műszerpulthoz.
− Bűzlesz.
− Tudod, ez teljesen normális az után, hogy húsz percet aszalódtam egy ruhányi méretű börtönben. – Hawkins azért beleszimatolt a levegőbe. Egy rothadó denebi dögféreg is jobb illatú volt mint ő. – Nem értem, most miért kényeskedsz? Akkor kellett volna finyáskodni, amikor a Kirrenen csak úgy elemelted a memóriakártyát Borgavtól.
− Hawkins, ha esetleg a te fejedből pattant volt ki ez, akkor most szerintem itt bizonygatnád, hogy micsoda zseni vagy.
− Hát persze, nem volt beleszólásom, mivel ájultan hevertem az utcakövön. Igen, nem engedted, hogy  valami beleszólásom is legyen.
Neyy felszusszant, a hátán lévő szőrszállak felmeredtek az elfojtott düh jeleként.
− Abban a pillanatban az tűnt a helyes döntésnek. Van már valami hír?
Az antenna továbbra is kereste a jelet.
− Semmi.

 

Az üzemanyagadagoló cső elvállt a Klondike bal oldaláról. A technikusok slaggal lemosták a burkolatra tapadt űrbeli szennyezéseket. Az utolsó utazók is befejezték a felszállást.

Steven az ágya szélén ült, és nézte a fel-alá járkáló Ericát. A lány összeráncolta a szemöldökét, a szemei villámokat szórtak, a szája késpengényire szűkölt. Csönd honolt a szobában, de a lányon látszott, hogy majd szétveti a tehetetlen düh. Egy órája tért vissza, de hol leült, hol körbejárta a szobát és közben rosszabbnál rosszabb eseményeket vázolt fel, amik megeshettek Hawkinsékkal.
− Mi van, ha megint valami hülyeséget csinált? – kérdezte Erica. – Tudod milyen: mond egy rossz szót, helyre köp, vagy nem jó fűszert kér egy díszvacsorán.  Talán most valami zárkában üldögél és ránk vár, hogy lerakjuk az óvadékot, vagy ügyvédet szerezek neki.
Most jön az a rész, hogy engem hibáztat.
− Ha nem tört volna rád a honvágy, akkor nem tartanánk itt!
− Persze, ha nem születik meg Vince Henderrman egy nevesincs világon, egy unalmas napon, akkor ebben a pillanatban egy babazsúron ülnénk és ennénk a tholtaxi pempőpudingont.
Őt is meglepte a válasza. Tudta, hogy Erica ilyenkor időzített bomba. Jade előrelépett, kihívóan a törőre pillantott és csípőre tette a kezét.
− Ha a nagymamának hidegfúziós hajtóműve lenne, akkor ő lenne a Perseus csatahajó.
− Jó, most te viselkedsz úgy, mint valami idióta – válaszolta Steven.
− Nem tudom, hogy ki kattant be ki esett pánikba, és ki akar arra a bolygóra indulni, ahol valószínűleg vár már rá egy üres börtöncella.
− Csak aggódok a családomért!
A lány ekkor elhallgatott, és lefeküdt a felső ágyra.
− Ismered a csendkirályt? – kérdezte Erica.
− Tudod, nekem is volt gyerekkorom – mondta Steven.
− Jó, aki először megszólal, az kap egy seggberúgást, rendben?
− Er...
− Steven, játék indul!
− De...
− Mondtam, játék indul!
Pokoli két óra következett. Csak kintről hallatszott a kabinjaik felé tartó utasok léptei, vagy a figyelmeztetéseket harsogó hangosbemondó hangja. Az űrhajó megremegett, a Klondike egy lökéssel szabadult meg Kuru-dzsó gravitációs teréből és indult el a rendszer harmadik, élettelen bolygója felé.
A férfi unalmában malmozni kezdett, az időt hüvelykujjainak egymás körül megtett köreiben számolta. Többször is meg akart szólalni, de Erica egy hangos köhögéssel belé fojtotta a szót.
Mintha az egész hajó álomba merült volna. Russel elgondolkodott, hogy ez az mennyire ostoba ötlet volt.
Ekkor felsípolt Erica csuklókommunikátora. A lány izgatottan fogadta a hívást.
− Igen, fogadom. Köszönöm! – mondta izgatottan. Steven érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni. Talán most fordul jóra minden. – Hawkins! Végre! Szét fogom rúgni a hátsódat, ha ezt legközelebb eljátszod!

 

Hawkins kifújta a levegőt mikor meghallotta Erica jellegzetes hangját. A komputer két órán át adta le Jade kommunikátorának kódját minden közeli tachyonrelének. A szerencsevadász már azon volt, hogy ne aludjon be a keresés hosszú percei alatt. Ez mondjuk könnyű is volt, hevesen dobogó szíve elég vért pumpált az agyába, hogy ébren tartsa.
A számítógép hamarosan rábukkant a lány jelére. Egy Klondike nevű utasszállító fedélzeti komputere azonosította.
− Mi történt?
− Russel egyszerűen lelépett, és felszállt a legközelebbi Tellusi ingajáratra. Én, hogy vigyázzak rá és ne unatkozzon, vele tartottam . – Jade felnevetett. – Próbáltalak hívni, de te nem válaszoltál. Mi történt?
− Hát öööö.... megsérült a kommunikációs antenna.
− Hol?
Hawkins azonnal válaszolt.
− El kellett húznunk a csíkot a Kirrenről. És, hát ott sérült meg, de semmi komoly.
− Szóval a szokásos szarság – mondta Jade. – Figyelj, beszéljünk meg egy találkozási pontot.
− Nem! – förmedt rá Hawkins. – Miután Steven végzett a kis dolgával a Telluson, menjetek el onnan, rejtőzzetek el. – Nem akart belekeverni ebbe a két fiatalt. Elég, hogy ő csücsült a nyakig a szarban, és Neyy-t is magával húzta.
Tényleg, hisz ő vitt bele engem. A francba, a megszokás.
−  És honnan tudjuk, hogy tiszta a levegő?
− Várj öt hónapot, és üzenek valahogy. Ha ez nem történik meg, akkor álljatok tovább onnan, és felejtsetek el.
− És honnan... – Statikus sistergés áradt a hangszórókból, egy pillanatra elnyomva a lány hangját. – Valami baj van a kommunikációval... ssss... Mi a franc?
Egy érdes, komputerek által felerősített hang hallatszott.
− A kommunikációs antenna felmondta a szolgálatot. Várjanak, míg kijavítjuk a...
Már csak zúgás hallatszott a hangszórókból, aztán az is elhallgatott. Hawkins, ami örömet érzett, az úgy szállt el, mintha soha nem is lett volna ott. A helyére újra a félelem érzése költözött. Neyy-re nézett, nyelt egyet és kifújta a levegőt. Erica eltűnt, újra kikerült a látóköréből. Az agyában egymást követték a kalóztámadástól kezdve a felrobbanó utasszállító űrhajóig a különféle baljós jelenetek, mint egy pokoli étlap fogásai.
− Mi történt?
− Nem tudom – válaszolta bizonytalan, gyenge hangon.