Hawkins próbált nem törődni a szédüléssel, a fejfájással és a tarkóján lévő sebbel, mikor elgurult a rakodórobot talpa elől.
Az 5 méter magas és ormótlan gépezet nem volt több, mint egy humanoid targonca. Brutális kinézetű karjai és lábai szilikoninak által összekötött fémblokkok. Hasáb alakú fejének közepén egy jókora mechanikus szem méregette a világot, míg a kezei helyén hosszú, felfelé hajló fémrudak meredeztek. Mellkasi lemezére egy számsort gravíroztak: BT 500.
Hawkins egyszer találkozott ezzel a típussal, és nem fűzött hozzá szép emlékek. Amikor még a tengerészgyalogságnál szolgált, az osztaggal egy raktártelepre vették be magukat néhány devriai szélsőséges elől. Hogy megtisztítsák maguk előtt az utat, átprogramoztak néhány ilyet és szabadon engedték őket. Hawkins tudta, hogy ezeket a robotokat arra tervezték, hogy a legrosszabb körülmények között is dolgozzanak, az is belefoglaltatott ebbe, hogy a programjukban ott volt egy egyszerű védelmi algoritmus. Ezer olyan ragadozó volt, amelyek számára zsákmányt jelentettek ezek a gépek.
A BT robot jobb karjával Hawkins felé döfött, azzal a céllal, hogy felnyársalja a férfit. Trent azonnal felállt és ezzel egy időben hátraszökkent, kikerülve a gép hatósugarából.
− Neyy, Istencsapás manőver! Most! – kiáltotta Trent, és hátrálni próbált a felé robogó robot útjából, az azonban öles léptekkel csak közeledett. A szeme sarkából látta, ahogy Neyy négykézláb a Renegát felé szökkent, felrohant a rámpán és eltűnt a raktér sötétjében. Trent addig maradt táncolni a géppel.
Eszébe jutott egy régi mondat, egy emlék egy másik életből. Ő és egy vörös hajú lány egy fa alatt üldögéltek, fogták egymás kezét. Ő valami vicceset mesélt Aileenek, az pedig leheveredett a fűbe, szinte sírt a röhögéstől és elhaló hangon csak ennyit mondott Hawkinsnak.
Olyan goni vagy! – visította Aileen. Hawkins számára, csak az volt biztos, hogy ezután valami kellemes jött, legalábbis kellemesebb, mint amilyen érzést várt volna, ha nem ugrik el a robot jobb oldali rakodóvillájának hatósugarából. Neyynek elvileg már meg kellett volna találnia a meglepetést a padlóba rejtve. Azonban úgy festett, hogy késik.
Akkor tehát én szépen maradok táncolni.
Neyy a bal kezében AT fejével felrohant a rámpán, átugrotta a robot csonka testét, és megindult a hatalmas helyiség vége felé. Félúton se járt, amikor észrevette a sötétségben gubbasztó fekete halmot, ami a következő pillanatban karokat és lábakat növesztett és egy kintihez, megtévesztésig hasonló robot alakját vette fel, melynek mechanikus szeme vörösen derengett fel a félhomályban.
A rakodórobot otromba testalkatát meghazudtoló gyorsassággal lendült előre. A bal karjával suhintott egyet. Neyy oldalába fájdalom nyílalt, a manot hátrarepült és végigcsúszott a padlón. A következő pillanatban a karmai előpattantak és belevájta a fémpadlóba. Csikorgó hang kíséretében halvány barázdákat szántott belé.
A manot még azelőtt felugrott, hogy a gépezet rátaposott volna, aztán elrohant a robottól jobbra, de ezúttal lassú volt. A gép támadása újra telibe találta, átrepült a termen, azt hitte, hogy falnak ütközik, de csak egy pillanatig. Az ajtó egyszerűen kinyílt, szabad utat biztosítva a termen átzuhanó manotnak. Neyy felnyikkant, mikor a tarkója beleütközött a wc peremébe. A targoncarobot döngő léptekkel követte, valószínűleg hogy benyúljon a szűk helyiségbe, és egy döféssel hatástalanítsa a teremtményt.
Neyy a pisztolytáskájához nyúlt, döbbenten érezte, hogy üresen lötyögött az oldalán. Nagy, mégis áramvonalas tervezésű pisztolya ott hevert a padlón. Pont félúton közte és a felé trappoló, vérére szomjazó robot között. A manot a tőle jobb oldalon lévő vécépumpa felé pillantott, utána pedig a robot egyetlen egy szemét vette szemügyre.
Hirtelen megragadta a pumpát, felugrott és felszökkent. Neyy kevés reményt fűzött ahhoz, hogy az agyából kipattant manőver sikerülhet. A robot bal vállán kapaszkodott meg, a következő pillanatban megfordította a vécépumpát és a nyelének végét teljes erejéből a robot egyetlen mechanikus szemébe vágta. A megvakított gépezet ide-oda kapálódzott.
Jó, eddig jó! – gondolta Neyy, hirtelen átugrott a gép vállán, megkapaszkodott a feje hátsó részében mind a két karjával, míg a lábait megvetette a hátán. A szemeivel azonnal kiszúrta a testet és a fejet összekötő vezetékköteget, és kemény karmainak egy csapásával egyszerűen kettévágta azokat. A gép hirtelen sóbálványá merevedett, ahogy a gépagy és a test közötti ingerátvitel egy szempillantás alatt megszűnt. Neyy időben leugrott, és a raktér bal oldalára sietett. Leguggolt az egyik láda árnyékába, párszor kopogtatott a padló egy bizonyos részén, mire az félrehúzódott. A rejtekajtó mögött egy régi típusú rakétavető részei voltak pedánsan egymásra halmozva. Neyy kivette a vastag vetőcsövet, utána ráillesztette az elektromágneses gyorsító egységet, utána a markolatot kezdte hozzácsavarozni.
Így is kifutott az időből, de nem csak ő volt jó az időhúzás nevű, galaktikaszerte elismert művészetben.
Hawkins nem hagyta magát sarokba szorítani. A robot mint valami fémből és szilikonból készült küklopsz nyomult előrefele, a leszállóhely minden talpalatnyi négyzetméterét birtokba véve. A targonca újra Hawkins felé ütött, a férfi lebukott és elgurult az útjából.
Ha nem az élete múlott volna ezen az egészen, akkor most halálosan unta volna, de tudta, hogy egy ilyen rakodógép csapása mit művelhet egy szerves lény testével.
Fel sem tudott tápászkodni a betonról, mikor a BT-500-as felemelte a jobb lábát és újra lecsapott. A szerencsevadász újból eltáncolt a robotizált küklopsz útjából, közben előhúzta a pisztolyát, becélozta a gép egyetlen szemét és meghúzta a ravaszt, de a robot pont a legrosszabb pillanatban emelkedett ütésre a rakodókarmát. A töltény a vállat borító masszív páncélzatba csapódott. Az egyetlen kár, amit okozott, egy sötét bemélyedés lett. Hawkins feljebb emelte a fegyverét, becélozta a gépszörny egyetlen szemét, és meghúzta a ravaszt. A robot hirtelen felemelte a rakodókarmát, hárítva a lövést.
Aki azt mondta, hogy egy manot soha nem késik, az biztos nem találkozott egyel sem! – mondta magában, és újra lőtt. A fémtitán újra lecsapott, mire Hawkins meglepetésében hátraesett. A szerencsevadász feljajdult mikor a hátsójára esett. Hamarosan már egészen más problémája lett, ahogy a gép kegyelemdöfésre készen felé tornyosult.
− Neyy!
Az említett manot már a harmadik csavart helyezte a markolatra, közben a fogait csikorgatta, a szeme villámokat szórt, míg a hátán felállt a szőr. Egyszerűen beakadt, valamint az elektromágneses gyorsító egyik huzala sem érintkezett valami jól. Érezte, hogy nem jó ötlet a Kirrenre jönni.
Nem jó dolog az én bőrömben lenni, mindig igazam van!
Elindult a rakodórámpa felé, közben a helyére szuszakolta a mágnesesgyorsító csatlakozóját. Másodszorra sikerült.
− Neyy! – hallatszott Hawkins kiáltása. Ahogy a manot odaért a rámpa tetejéhez, meglátta, hogy a hatalmas robot a barátja felé magasodik, arra várva, hogy lesújtson rá. A manot azonnal az egyik ládára nézett. Szíjakkal rögzítették a padlóhoz. A manot odalépett a karmaival elvágta a másik és a harmadik bőrszíjat. A konténer hátuljához ugrott, és teljes erejéből meglökte. Tartott tőle, hogy talán a fém nem fog valami jól csúszni, vagy talán az utóbbi időkben ő lett túl gyengébb és ezért nem jár sikerrel.A láda, meghazudtolva borúlátását, végigsiklott a padlón és le a rámpán. A robot hirtelen a láda felé fordult, előrelépett és még időben elkapta.
− Hawkins, félre!
A férfi azonnal elugrott a robbanás hatósugarából. Neyy belökött egy tapadókorongos gránátot, a vállához emelte és meghúzta a ravaszt. A gránát átsüvített a levegőn, egy hangos koccanással a robot fejére tapadt. A gép fel se fogta a támadást, a következő pillanatban a vállait és a mellkasát egy hatalmas tűzgolyó zabálta fel. A karjai hangos csattanással értek a betonra, a következő pillanatban térdre esett, aztán a oldalára dőlt.
A manot azonnal odasietett a földön heverő társához, és felsegítette. Hawkins lassan felállt, közben látszott rajta, hogy még mindig szédelgett a fejseb miatt.
− Csak semmi hirtelen mozdulat, Hawkins!
− Nem merek mozdulni, mert leesek a világ szélén! – mondta a szerencsevadász, kezével megtámaszkodott Neyy vállán és feljajdult. – Kicsit lelassítalak.
− Legközelebb nem fogsz szarvaspoloska módjára ugrálni agyrázkódással.
− Haver, nem hallak – motyogta.
− Cseng a füled, mi? – kérdezte a manot. – Tudod gránátrobbanás után ez gyakori dolog. Valahogy meg kell találnunk Ericát és Stevent.
A raktéren át feljutottak a közös helyiségbe. Neyy lerakta Hawkinst az egyik székre. Egy lapos üvegnyi sebészeti alkoholt és kötszert adott át a férfinak.
− Amíg nem lesz valami jobb szer, addig ezt öntsd rá a szövetre és nyomd a sebre. Nehogy megidd.
Trent közben a csuklókommunikátorát a szájához emelte és beütötte rajta Erica kommunikációs kódját. Nem jött semmi válasz.
− A fenébe, nem kapcsolja. Mi a franc folyik itt? – A férfi nagyot kortyolt a folyadékból.
− Azt fertőtlenítésre használják. – Neyy bement az irányítóba, tudta, hogy mi az első dolga: kivezetni a hajót a Kirrenről, aztán használható állapotba hozni Hawkinst, utána persze megtalálni Ericáékat.
A plazmaüvegen túlról kerékcsikorgás, aztán ajtócsapódás, a következő pillanatban acélbakancsok csattogása hallatszott.
Beérték őket, bár lehet, most megkapják a válaszokat.
A kiszuperált, még a vegai-domíniumi háborúból hátra maradt Futrinka leparkolt a leszállóhely bejáratánál. A manot végignézett a tucatnyi, zöld páncélt viselő zsoldoson. A Smaragd Gyilkosok a nevükhöz méltóan jól értették a dolgukat, azután nőtt meg a hatalmuk miután a szektort ellenőrző Thadeus Prabigat meghalt, és a Shiwai Pengéseket véres belharc gyengítette meg. Ezt kihasználva kihasítottak egy hatalmas részt a kalózok egykori birodalmából.
Yeuhn bár nem értett egyet a zsoldosok módszereivel, de kétségtelenül elég profik és könyörtelenek voltak. Az erejük nem a számukban, hanem a felszereltségükben és az intelligenciájukban rejlett. Nem is vettek be mindenféle jöttment alakot maguk közé, ahogy skruddokat és más, a szokottnál agresszívabb fajok képviselőit sem. Azonban kétségtelenül alkalmaztak veterán kiugrott vagy a seregtől kirúgott tengerészgyalogosokat, épp úgy, mint könyörtelen fejvadászokat és zsoldosokat. A lényeg, hogy minél okosabb gyilkosokkal dolgozzanak együtt.
A jármű bal oldalán félrehúzódott egy fémlemez, a zsoldosok katonásan kiugráltak az utcára. A leszállóhely bejáratánál szép tömeg gyűlt össze.
Kíváncsiskodók, úgy jönnek az ilyenre, mint a bogarak a lámpára.
A zsoldosok és a vörös bundás, félszemű manot impozáns és félelmetes látványt nyújtottak, a kíváncsiskodók önként félreálltak az útjukból, így ők zavartalanul eljuthattak az ajtóig. Odalépett, megnyomott egy gombot a bejárat bal oldalán, mire a nyílást elzáró fémlemez félresiklott, és ők beléptek. A képzett gyilkosok egyszerre aktiválták a fegyvereiket, mintha telepatikus kapcsolatban lettek volna. Végigsétáltak a folyosón.
Yeuhn magában felmordult, mikor meglátta a fémkráter közepén pihenő V-23-as szállítóhajót, előtte a darabokra robbantott targoncarobot feketére égett maradványaival. A veszélyt jelző ösztönei azonnal jeleztek, amikor a szállítóhajó sínágyúi hirtelen feléjük fordultak és tűzet nyitottak. Yeuhn hirtelen hátraugrott, a társai követték a példáját. A lövedékek hatalmas darabokat szaggattak le a bejárat homlokzatáról.
− Csak egy valódi gyilkos próbálja így leplezni a szándékait – mondta, miután a fegyverek kerrepelése elhallgatott.
− Te lőttél? – kérdezte Hawkins, és nem törődve barátja arckifejezésével leült a pilótaülésbe. A harag szinte szétvetette a mellkasát.
Elrabolták a barátait, őket úgy szorították sarokba, mintha csak veszett kutyák lennének.
− Nem használták a kapucsengőt, csak nem kiabálhattam azt nekik, hogy kerüljetek beljebb.
− Jogos!
A kommunikációs pulton egy pittyegés kíséretben felgyulladt egy zöld LED. Trent felugrott, és megvetette a lábát a hullámzó padlón, és odabotorkált a konzolhoz. Egy gombnyomással kapcsolta a hívást. A szíve mélyén azt várta, hogy Erica jól ismert hangja fog hozzá érkezni. Csalódnia kellett.
− Mondd el, ki bérelt fel, és ígérem, gyors halálod lesz. – Yeuhn volt az, a vörös bundás manot hangja szinte sercegett a haragtól.
− Ismered a történetet! – vágott vissza Trent. − Hol vannak a társaim?
− Kik? – kérdezte döbbenten Yeuhn.
Hawkins csak pislogott, hirtelen a homlokához csapott. Hát persze, ha Ericát és Stevent túszul ejtették volna, akkor rögtön őket ajánlották volna valamiért. A rosszabb verzió esetén is tudtak volna erről.
−Semmi közünk a főnököd halálához. Láttam, ronda volt, bátran harcolt. – De utálom ezt.
− Hazudsz. Gyilkos vagy és hazug! – ordította Yeuhn. – A nyomodban leszek, ha kell, az univerzum minden csillagát, bolygóját felforgatom utánad! És ha megtalállak, élve megnyúzlak és úgy doblak a veszett sárkok elé...
A szerencsevadász egy gombnyomással Yeuhnba fojtotta a szót. Úgy fest, hogy a manot dallamosnak találta saját dühös hangját, és szerette azt hallgatni.
− Nem jó egy vérbundájút felbosszantani – mondta Neyy, mikor Hawkins leült a pilótaülésbe.
Hawkinsnak ezer kérdése volt, de nem maradt ideje feltenni azokat. Két zsoldos rontott be, az elől haladó rakétavetőt tartott a kezében, a hátánál háromlépésnyire haladó társánál gépfegyver volt.
Neyy azonnal tűzet nyitott a Renegát fegyvereiből, az elől haladó fickó azonnal folyosóra hátrált.
− Mindent elmesélsz, jó? – kérdezte Hawkins.
− Emeld fel a hajót – válaszolta Neyy.
Trent megnyomott néhány gombot és megragadta a kormányművet. A VTOL hajtóművek dübörgése egyre hangosabb lett és betöltötte az űrhajó belsejét. A hajó megrázkódott, lentről halk koppanás hallatszott, mikor a leszállókarmok visszahúzódtak a Renegát hasába. Az űrhajó elszabadult léggömbként emelkedett a Kirren ege felé, maguk mögött hagyva a leszállóhelyet és már a vulkáni kráter széle felé tartottak.
Hawkins előredöntötte a botkormányt, a hajó enyhén emelkedni kezdett. A férfi azonban még nem nyugodhatott meg. A műszerfalon pityegni kezdett a veszélyjelző. Hawkins lenyomott pár gombot, minek eredményeképpen a képernyőn megjelent a környező terület háromdimenziós szektorokra felosztott képe. A bal alsó sarokból három fénypont indult meg a Renegát miniatűr modelljének irányába. Valaki biztos hallotta a lövöldözés a leszállóhelyről, és értesítette a kikötői hatóságokat. Hawkins aktiválta a hajó célzórendszerét. A képernyő bal felső sarkában egy vadászgép háromdimenziós modellje jelent meg. Széles, hátracsapott, csúcsba végződő szárnyairól, áramvonalas testéről és hegyes orráról azonnal felismerte, hogy az egy Mamba osztályú vadászgép, de ezek módosítottak voltak. Egy plusz pár sínágyú, még két rakétavető a szárnyak alatt.
A háromszög kötelékben közeledő vadászok közül a bal szélső egy éles kanyarral kivált egy kötelékből, nagy ívben eltávolodott a társaitól és elölről rontott a Renegátra, majd kilőtt egy rakétát. Trent még jobban felemelte a hajót és balra döntötte azt.
Neyy azonnal befogta a rakétát a sínágyúkkal és lőtt. A lövedék vörös lángvirággá változott, bevilágítva a Kirren türkizkék egét. A vadász balra tért ki a Renegát ágyúi elől. A szerencsevadász ezt használta ki, a szállítóhajó hajtóművei szinte berobbantak, ahogy Trent több energiát vitt a fúvókákba. Hangrobbanás rengette meg a város épületeit, ahogy a Renegát közel suhant el a tetejük felett. Trent meglátta, hogy a települést természetes falként védő kráter előttük tornyosul.
− Ez pont kapóra jön.
Hawkins hirtelen felrántotta a kormányt, mire a Renegát végigsuhant a sziklafal mellett, egészen a kéklő ég felé. A szállítóhajó szinte előtört a vulkáni kráterből, pillanatok alatt a hátuk mögött hagyták a várost, ponttá zsugorodott, beleolvadt abba a téglavörös hegységbe. A vadászgépek is elmaradoztak mögötte, ahogy beértek a bolygó felső légkörébe.
Trent azonban még nem lélegzett fel.
Az ég kékje mögött lassan feltűntek a csillagok és az űr sötétje, épp úgy, mint a Kirren orbitális űrállomásának hatalmas fémszerkezete. A központi csillag fénye megcsillant a hatalmas rovarkirálynőre emlékeztető alakon, valamint külső részén sorakozó sín és lézerágyúkon, amelyek a Renegát felé fordultak.
Akkor már megtették az előkészületeket az űrvédelmi vadászgépek elindítására. A kapitány balra döntötte a gépet, és pár gombnyomással utasította a komputert, hogy kezdje el kiszámítani az ugrás koordinátáit. Az ormótlan fémépítmény fegyverei azonnal tűzet nyitottak. A Renegát megrázkódott, mikor egy kósza lövés hirtelen eltalálta és félig leszakította az űrhajó alsó antennáját.
Hawkins kiszúrt egy dokkolni készülő tankerhajót tőlük balra. Rögtön a hatalmas űrhajó mögé irányította a Renegátot. Csak kérni tudta azt az égi entitást, aki a hülyeségért felelős, hogy az ágyúkat kezelő személyzetnek legyen annyi esze, hogy ne kezdjenek el tüzelni. Öt hónapja volt már „szerencséje” egy felrobbanó üzemanyagszállító géphez, és nem akarta újra kísérteni a szerencsét. Élesen elkanyarodott a hatalmas bálnára emlékeztető űrhajótól. A képernyőn ekkor jelent meg egy számsor, Trent pedig megnyomta a gombot. A Renegátot fényburok vette körbe, a következő pillanatban az űrhajó üstökösként süvített bele a semmibe.
A vezérlőre csend ereszkedett, az ablakon túl egy piszkosbarna bolygó lebegett. Kopár felszínének monotonitását csak néhol törte meg egy-egy nagyobb tó vagy kisebb beltenger türkizkék foltja.
− Nagyszerű, a STS 31000-as rendszerbe vagyunk – szólalt meg Hawkins. – Szerencsére lakatlan, és csak ugrásra meg átrakodásra használják.
A kapitány megropogtatta a nyakát. Neyy közben a kárjelentést nézte át.
− Az antenna könnyebben sérült, de csak ennyi – motyogta a manot. A bal kezét rárakta az övtáskájára.
− Kimegyek és megjavítom. – Beletúrt a hajába, eszébe jutott, hogy Erica és Russel nincsenek a hajón. Hátrahagyta őket a bolygón, jó ez jó lehetőség volt, mert a lány bármennyire is türelmetlennek tűnt néha, de azért tudta, hogy ha kell, meg tudja magát húzni, és Russelről is tud gondoskodni. Számításba vett egy másik lehetőséget. Csak most tudott elgondolkodni, hogy mi a fene is történhetett ott a sikátorban. Először arra gondolt, hogy talán Yeuhn ölette meg a gazdáját. Ahhoz azonban az túlságosan is hűségesnek látszott. Végül arra jutott, hogy talán a Smaragd Zsoldosok két vasat tartottak a tűzbe. Ezek a zsoldos csapatok csak addig maradtak hűségesek a megbízóhoz, ameddig valaki más nem ajánlott többet.
− Mi van a táskádban? – kérdezte Hawkins.
− Hogy mi? – kérdezte Neyy. – Ja, rájöttem, hogy miért volt olyan sietős Borgavnak.
Kicsatolta a táskát, felnyitotta és előhúzott belőle egy fekete memóriakártyát és átadta Hawkinsnak. A férfi azonnal észrevette a fekete műanyaglapocskára gravírozott, S alakba hajló sárkányt. Hawkins fejfájása újult erővel tért vissza, a hajó padlója hánykolódni kezdett, ahogy ő felismerte, hogy mit is tart a kezében.
− Ez nem lehet igaz. A J’tar Szindikátus meglopta a Nogurát. – Hawkins rákönyökölt a műszerfalra, a fejfájás továbbra is úgy hasogatott, mintha csak egy bolygó robbant volna darabokra a koponyájában.
− Úgy fest.
A férfi kifújta a levegőt, ölni tudott volna egy pohár italért. A gyomra még a gondolatra is felkavarodott.
− És ezt az adatkártyát, ugye?
− Pontosan.
− És neked muszáj volt odalépni Borgav kihűlt testéhez, benyúltál...
− Találtam az övén egy rejtett zsebet, abba volt az adatkártya. Míg szenderegtél.
− És te elloptad azt a memóriakártyát, amit a Nogura keres? – Kezdett összeállni számára a kép. – Ők bérelték fel a Smaragd Gyilkosokat, igaz? Neyy, miért?
A manot felsóhajtott, és továbbra is meredten figyelte a társát.
− Borgav csak a futár volt, arra gondoltam, hogy miért ne jutathatnánk el mi a Wrightra a cuccot? Nálunk van az aduász.
− Nem, egy feliratot kaptunk ide –, a saját homloka közepére mutatott −: lőhettek! Neyy, ti manotok szoktátok nyírni a bundátokat?
− Sosem. Tudod, ez ilyen manot dolog.
− Kár, mert szerintem tuti benőtt a füledbe, át a hallójáraton és behatolt az agyadba, mert csak ez lehet erre a magyarázat. – Az agya már lassan megszűnt szerves dolognak lenni, egy nagy fájdalomtesté változott.
− Hawkins, legalább tudod, milyen érzés, amikor én vagyok ilyen helyzetben – válaszolta Neyy rezignáltan.
− Ne, ezt azért ne így mondd, jó? Amúgy hirtelen kitört nálad a péniszirigység manot változata hogy engem utánzol?
Úgyfest erősen csaptam oda a fejem, mint gondoltam... Kezdek félrefele beszélni.
A szerencsevadász felállt az ülésből, és elindult a közös helyiség felé. Annyi dolga volt... A lába hirtelen megremegett, a következő pillanatban azt érezte, hogy a teste megemelkedik, a következő pillanatban a sötétség borult rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése