A fájdalomnélküli

A tizenkét löveghajó hegyes orrával áttörte a bolygó felső légkörét takaró vastag felhőrétegen, és elmerültek a sötétségben. A törzsüket fedő zöld festés foltokban már kopott, szabadon hagyva az eredeti, szürke burkolatot.

Egy vonalba fejlődve végigsüvítettek a kopár, szürke sziklasivatag felett. Céljuk a tőlük északra magasodó vasbeton erődítmény volt. Amint közelebb értek, jól kivehetőké váltak a falat védő sínágyúk, amelyek abban a pillanatban feléjük fordultak és halálos össztüzet zúdítottak rájuk. Az egyik vörösen izzó fémlövedék eltalálta az elől haladó gépet, mire az megrázkódott, és irányíthatatlanul pörögve kezdett zuhanni a felszín felé, míg a másodikat egyszerűen tűzgolyóvá változtatta. A többi jármű mint megrémült vadkacsák röppentek több irányba, de csak azért, hogy kitérjenek a nagy kaliberű, de lassan újratölthető fegyverek tűzvonalából és újabb szögből indítsanak támadást. Több irányból támadtak, egyszerre indítva meg a rakétáikat, mire az erőd védművei helyén varázsütésre lánggolyók emelkedtek.
Ryuichi egy egyszerű vállrándítással fogadta el a tényt, hogy meggyengítették a célpontjukat. Csak egy elterelő manőver volt, hogy ő lejuthasson. A pilótafülke megrázkódott, ahogy aprócska, karcsú de mégis halálos veszélyt jelentő űrhajója, a Kage néha balra dőlt egy-egy hirtelen széllökés hatására. Ryuu vállat vont, és egy apró mozdulattal korrigálta a haladását. A fent kavargó légtömeg elrejtette a hajtóművek által kibocsátott hőt. Veszélyes módszernek bizonyult az erőd megkerülésére, de kétségtelenül hasznos volt.
Kifújta a levegőt, bekapcsolta a robotpilótát, kisétált a szűk irányítófülkéből és elindult a hajó hátsó része felé. Magas és sportos testalkatú férfi volt. Hosszú arcát hegyes, fekete álszakáll és bajusz keretezte. A fejét teljesen kopaszra nyírta, leszámítva a tarkóján lévő szorosan befont rövid copfot. Halkan fütyörészve lépett be az ugrófülkébe. Ez egy szűk és téglatest alaprajzú szoba a hajó bal oldalán helyezkedett el. A férfi már rég beöltözött az ugráshoz, egyrészes wingsuit ruha volt rajta, a karjai és a lábai között egy lebernyeg lógott.
Ryu magára kapta a sisakját, és aktiválta a szemellenzőbe épített vizuális interfészt. Megvárta, míg a légzár sziszegve a helyére csúszik, utána kinyitotta a hajó oldalán nyíló ajtót és hagyta, hogy az erős szél egyszerűen kirántsa. A lebernyegek megfeszültek, ahogy a japán meglovagolta a légáramlatokat.
A jetpackjébe épített apró fúvókák segítségével képes volt irányítani magát. Az erős szél a sisakjának feszült a hideg esőcseppek apró törökként ostromolták az arcát fedő zárt rostélyt.
Egy szélroham úgy fonódott köré, mint egy óriási kígyó állkapcsa. A légnyomás összeszorította a mellkasát. A japán azonban időben kimanőverezte magát az örvényből, kibukkant a sötétszürke felhők fátyolából és hamarosan már az erőd felé siklott. Innen látta, hogy a hatalmas épület ágyúi helyén már fekete füstoszlop emelkedett az ég felé, a löveghajók hasából pedig kábeleken át zsoldosok ereszkedtek le a központi torony előtti udvarra és tűzharcba keveredtek a kisereglő Fekete Örvény katonákkal.
A legjobb figyelemelterelés. Egy parancsomra akár az egész kócerájt a bolygó felszínébe robbanthatnák, de ugyebár a megrendelő szava szent.
Elmosolyodott az orráig nyúló szemellenző mögött, ahogy hatalmas denevérként észrevétlenül átsiklott az erőd szenzorai által létrehozott érzékelőhálón. Szeretett repülni, noha tudta, ez valójában siklás. A szél végigsimított az arcbőrén, felkorbácsolta a vérét Az érzékei kiélesedtek, ő pedig felkészült arra, hogy gyilkolni fog.
Már nem volt ember, egy prédára leső kísértet volt, aki azért jött erre a bolygóra, hogy lelkeket raboljon. Erre a képre összpontosított az agyában és becélozta a torony közepén ragyogó fényt árasztó téglalapot. Ahogy közelebb ért, kivette az ablak mögött lévő irányítótermet, a berendezéseket, a képernyőket és az irányítókonzol mögött ülő két, emberi technikust, akik vadul nyomogatták a gombokat, próbálva visszaszerezni a kezdeményezést.
Ryuu előrenyújtotta a bal karját és a csuklójára csatolt tűvetőből kilőtt egy méretes dárdát, ami a szobát a külvilágtól elválasztó üveglap közepébe fúródott. Szinte egy pillanat sem telt el, amikor vastag repedések indultak meg egészen a széléig, amikből útközben kisebbek ágaztak le, bonyolult pókhálómintává állva össze. A férfiélő lövedékként robbant be a szobába, guggoló pózban ért a konzolra. A jobb oldali technikus a pisztolyáért nyúlt, de Ryuu egy erőteljes rúgást mért az orrnyergére.
A csontszilánkok valószínűleg az agyvelőbe fúródtak, azonnali halált okozva. Ryuu kiegyenesedett, és egy dárdát lőtt a másik férfi felé. A fémből készült nyíl a fickó szemüregébe fúródott. Ryuu a padlóra szökkent, kibújt a kezeslábasból és a földre lökte azt, közben megropogtatta a nyakát.
− Bocs fiúk a rendetlenségért. Ígérem, mindjárt végzek, és itt sem vagyok – mondta hulláknak
Ráérős, ruganyos léptekkel vágott át az irányítón, a közeledtére félresiklott az ajtó és ő kilépett a folyosóra. Mohazöld gyakorlóruhát, fekete bakancsot hordott, felette smaragdszín, makulátlan rostvértet, lentebb comb és lábszárvédőt. A hátára szíjazott tokban egy teflonbevonatú katanakard pihent, a fegyveröve jobb oldalán egy pisztolytáska, míg a balon egy tanto tőr lógott. Halkan fütyörészett, a folyosó végén ekkor kettő fekete páncélos zsoldos lépett elő, a mellvértjükön egy sárga, kör alakú folt világított. A fejüket sisak takarta, míg az arcukat infravörös szemüveg és gázmaszk. Egyszerre emelték a vállukhoz a sínpuskájukat, hogy leszedjék a betolakodót.
Az azonban már bevetette a titkos fegyverét. Az adottságát kézzé formálta, benyúlt a két férfi tudatába – nagyon egyszerű volt –, a következő pillanatban már az ő szemükkel látta magát. Egy 26. századi szamuráj, aki egy folyosón közeledett. Úgy érezte a két harcos gondolatait, mintha a sajátjai lettek volna.
Tudta, hogy az egyik zsoldos épp a gyerekeire gondolt, és hogy ha ezt túléli, akkor hazatér hozzájuk, ajándékot vesz nekik. Persze miután erősítés kért ellene.
A fickó keze már mozdult is az adóvevőért, de Ryu ekkora már észrevétlenül áthatolt a passzív ellenálláson, és parancsot adott, hogy az adóvevő helyett talán jobb ötlet lenne előhúzni a tokjából azt a HK-2000-es maroklőfegyvert – becenevén Agydurrantót – és egy robbanógolyót a haverja fejébe ereszteni, aztán a sajátjába is.
Két lövés hallatszott, Ryu pedig átlépett a hullákon. Ez a mutatvány nem volt valami megerőltető számára. Ez a képesség jelentette a jutalmat azért, mert elviselte a fájdalmas kísérleteket és a testébe jutatott, olykor veszélyes mennyiségű drogot.
Gyakran visszagondolt ezekre a napokra, emlékezett a többi kísérleti alany fájdalmas sikolyaira, majd arra a komikus képre, amikor az őt kezelő technikus egy földi fiúbanda aktuális, buta számát énekelve többször beleverte a vasbetonba a fejét.
Mindezt összevetve megérte. Legalább röhögött egy jóízűt. Ezért is szerette a munkáját, és az élet minden területén, itt is tudta alkalmazni az életfilozófiáját.
Mindenben lásd meg a játékot és a mókát, ez a boldog élet titka, és ez a hozzáállás ritka!
Folyosóról folyosóra, lépcsőről lépcsőre haladt. Ha őrök kerültek eléje, azokkal kíméletlenül elbánt. Parazitaként hatolt be az agyukba, hol arra késztetve őket, hogy maguk elé emeljék a fegyverüket, vagy megöljék a saját társukat. Amit a legjobban élvezett, az volt amikor bemászni az áldozatai tudatának legmélyebb részére, felhozva legrosszabb gyermekkori rémálmaikat és félelmeiket a múlt homályából, a szemük elé idézve. Kuncogva nézte végig, ahogy a csak számukra látható szörnyek felé emelték a fegyverüket és eresztettek meg egy egy sorozatot, de voltak olyanok is akik elterültek a padlón, összevissza csapkodva, távol szándékozva tartani a rájuk támadó hallucinációkat. Azt már kevésbé élvezte, amikor kelepcét próbáltak a számára állítani egy sötét sarokban, és neki fegyverrel kellett őket elintézni. Az ő szemében ez unalmas volt. Nem több mint egy olyan rovart eltaposni, aminek akár ki is tépkedhetné a szárnyait.
Ő már régen nem érzett fájdalmat.
Fél óra múlva megérkezett a legfelső szintre, egy kétszárnyú, széles ajtó felé. Érezte a célpontjának a gondolatait, a félelmét. Elmerült benne, élvezte, ahogy az állati eredetű ösztönök felkorbácsolják a lelkét, gyorsabb dobogásra késztetik a szívét. Öröm volt ezt az érzést távolról szemlélni.
Felemelte a karját, az alkarpaneljén egy szöveges üzenetet küldött Golokhnak, a csapat tholtaxi kódtörőjének. Az a fajtájára jellemző profizmussal, gyorsasággal és kíméletlenséggel küldte a vírust az ajtó melletti panelt irányító komputere. A vörös fény pillanatok alatt zöldre váltott, jelezve hogy már nem aktív a vészlezárás.
A japán belépett a kitáruló ajtón, ami mögött a célpontja várta. A férfi egy íróasztal mögött állt. Hegyes állával, magas arccsontjával, makulátlan, napbarnítottá bőrével, enyhén kerek szemeivel és hátrazselézett fekete hajával igenis megnyerő jelenség volt, ehhez hozzátett elegáns szabású kék öltönye, amit a szag alapján már el is kezdett átizzadni. Hosszú ujjai egy borostyánszín folyadékkal teli pohár köré fonódtak.
Ryuu levette a sisakját, és a férfi szemébe nézett.
John Ironbird, a Szindikátus egyik helyi kiskirálya. Tegyük hozzá, hogy a kis akciója óta kegyvesztett a főnökeinél. Volkas jól értett a célpont elszigeteléséhez, fantasztikus, de veszélyes elme.
Rákoncentrált az áldozatára, szemei előtt egy lovagi kesztyűbe bújtatott kezet vizualizált, markába a férfi agyával. A következő pillanatban a hegyes végű ujjak az agyszövetbe vájtak.
Ironbird megdermedt, a szája tövében rángani kezdett egy izom. Pupillái kitágultak, látszott, hogy leírhatatlan fájdalmakat él át. Ryu páncéljának egyik rejtett zsebéből előhúzott egy miniatűr holoprojektort, és a sötétbarna, diófaasztalra helyezte. A korong teteje felnyílt, a közepén lévő kristálylencséből egy fénysugár csapott a plafon felé, ami egy ember fejének az alakját vette fel.
A hatvanas évei végén járhatott, a haja csak a füle mögött, a tarkóján maradt meg, szabadon hagyva májfoltos, kopasz fejbőrét. Petyhüdt arcából vastag krumpliorr meredt előre. Összeszáradt ajkai késpengényi vékonyságúra szűköltek össze.
− Szóval itt vagy – hallatszott az öregember kásás hangja. John Graystone volt, egy nagymenő informatikai cég feje. – Most gondolom, hogy ott állsz, mint valami hősszerelmes, aki már nem tud a választott nő nélkül élni, pedig ő ölte meg azt. Te ölted meg, a lányom!
Ironbird nyelt egyet, válaszolni próbált.
− Ne is próbálkozz, ne is könyörögj – szólalt meg Ryuu, szemügyre vette az asztalt. Egy lakozott tolltartó, benne fekete, aranyberakású tollakkal, egy vörös, porcelán hamutartó és egy szürke, bőrkötésű könyvecske. Az orvgyilkos felemelte az utóbbit és belelapozott. Kézzel írt versek voltak benne.
− Életem, az ő életének a legszebb napja lett volna. Azt gondoltam, hogy örökre megszabadult tőled, hogy végre boldog lehet egy olyan férfi oldalán, aki megérdemelte őt.
Ryu gúnyosan felolvasta az első oldalt.
− Szárnyaszegett Ikaruszként zuhanok a sötét mélység felé. Régen volt, aki miatt repülni tudtam még. –Egy költő veszett el benned. A kérdésedre a válaszom: igen. Meg foglak ölni, de nyugalom, semmi személyes. Sőt, szerintem teljesen normális hozzáállás! Ha a tiéd nem lehet, ne legyen senkié.
− Megkapod a büntetésed. Mindent elvettem tőled, lassú kínhalálra ítélek. Persze ez már hónapok óta tart, rohadék.
Graystone feje egy villanással eltűnt.
− Amúgy megnéztem a fényképet – mondta Ryu, és bocsánatkérően elmosolyodott −, mármint a lányról. Hatalmas zöld szemek, mahagóni színű haj, jó alak és feszes bőr!
Közben felidézte Ironbird agyában a lány arcát.
− Imádta a verseket, ő is írt néhányat. Hát nem aranyos? – kérdezte mosolyogva a szamuráj. – És mivel nem jött össze a party, ezért te orvgyilkosokat béreltél fel. Ja, azokat a képeket is láttam! Te trubadúr, megöletni a múzsádat, milyen dolog ez?
A férfi minden izma megfeszült. Ryuu látta a gondolatait, Ironbird legszívesebben átugrott volna az íróasztalon, és pusztakézzel szorította volna ki a szuszt az orvgyilkosból.
− Feldühítettelek volna, mi? – kérdezte Ryuu. – Bocsáss meg.
A harcos előrántotta a katanát a hátára szíjazott tokból, és ezzel egy időben elengedte Ironbird tudatát. Az felüvöltött, előrelendült. Ryuu balra szökkent az útjából és előredöfött a kardjával. A katana éle áthatolt az ötös és a hatos borda között, felnyársalta a tüdőt, végül Ironbird hátán bukkant elő.
Ironbird szájából egy vérbuborék buggyant elő. A zihálásából hallatszott, hogy a tüdeje lassan megtelik folyadékkal. Ryuu kihúzta a fegyvert a sebből, mire a férfi rongybabaként terült el a padlón.
A harcos leguggolt mellé, visszavette a sisakját és megnyomta a szemellenző jobb oldalát, elindítva a felvételt.
− Látok egy kaput, Martha ott áll, rám mosolyog – nyögte Ironbird és felköhögött. – Megbocsátott! Megbocsátott nekem! Megnyugodtam... megnyugod...
Ryuu együtt érzően bólintott, aztán felkacagott. A képeket visszavonta a haldokló elméjéből, a helyére sötétséget hagyva.
− Bocsi, ez én voltam – mondta mosolyogva. – Mármint a képeket én vittem be az agyadba. A sötétség, amit látsz az teljesen természetes. Nem tudni, hogy mi van mögötte. Bocsáss meg, hogy úgy felnyársaltalak. Hidd el, semmi személyes.
Míg Ironbird lassan kiszenvedett, addig Ryuu az íróasztal mögé lépett. A sisakja beépített kommunikátorába befutottak a jelentések az udvaron lévő zsoldosoktól, akik felszámolták a kinti ellenállást is.
Őt nem érdekelte, ő már elvégezte a feladatát.
Kihúzta az asztal fiókját, elővett egy ujjnyi, barna szivart, a szájába vette és meggyújtotta, aztán leült a székbe. Letüdőzte a füstöt és egy karikát fújt belőle a plafon felé.
Ez volt az életfilozófiájának a másik része.
A mókát fokozd a végletekig, úgy az igazi.
A lábát felrakta az asztalra, és elküldte a felvett videóanyagot a bolygókörüli pályán keringő cirkálónak, amely aztán továbbküldte az Exodusra. Ryuu lekapta a sisakját és az íróasztalra lökte.
Kifújta a füstöt, és nagyot szívott a halálbűzzel átitatott levegőből. Azon gondolkodott, hogy mit főzzön vacsorára. Hirtelen a sisakja oldalán felvillant egy fény, és sípolás hallatszott. Ryuu a fejére kapta és kapcsolta a hívást. A szemellenzőből fehér fénysugár villant, behatolt a pupillája mögé.
A következő pillanatban már nem az irodában volt, hanem egy szűk szobában. A falakra egyszerű, vastag körvonalú színtelen rajzokat mázoltak. A helyiség túlsó végében díszes párnákat halmoztak egymásra, melyek tetején Volkas gubbasztott.
A teremtmény tipikus foxiai volt, alacsonynövésű. Hosszú pofájának végén hegyes orr rángott, füleinek csúcsán fekete szőrpamacsok nőttek, míg testét rőtszínű bunda takarta. Ryuu nem a páncélját, hanem vörös selyemöltönyt hordott, amelynek a hátán egy aranycérnával hímzett sárkány tekergett.
Virtuális kommunikációs tér.
− Ryuu, meg sem néztem az Ironbird munka videóit, inkább azonnal elküldtem Mr. Graystonenak. Veszélyes vagy, néha bánom, hogy fizetlek.
− Volkas, ne feledd, hogy én futattam fel a céget! – mondta mosolyogva Ryuu. – Orvgyilkos, hóhér, vallató és hírszerző egy személyben. Gondolom nem ezért hívtál fel, hogy a munkamódszeremet kritizáld, mert azt párszor megtetted.
− Amit te végzel, az nem munka.
− Viszont kétségtelenül hatékony – mondta mosolyogva a férfi. – Az adottságom nem képes fényéveken átívelni, de a természetes hatodik érzékem azt súgja, hogy valami gáz van. Csak ilyenkor keresel meg.
− Átlátsz rajtam – ismerte be Volkas. – A Nogura ügy.
− Ügyünk van a Nogurával? – kérdezte Ryuu érzelemmentes hangon.
− A J’Tar, a kirreniek bűnszervezete, egy ismeretlen megbízó kérésére megtámadta a Nogura egyik titkos laborját és elemelt onnan egy fontos adatkristályt. A vállalat minket kért meg, hogy valahogy szerezzük vissza. – A foxiai bal füle megremegett. Ryuu meg tanult olvasni más fajok testbeszédéből. Ez a félelmet jelezte náluk. – A tervébe hiba csúszott, a szerves lények kapzsisága. A két szerencsevadász, egy bizonyos Trent Hawkins és Neyy, egy manot elemelték az adatkártyát és most hetedhét csillagon túl járnak...
− És az én képességeimre, valamint rám van szükséged. Nagyszerű!
− Két hónap van még hátra az általuk megszabott határidő lejártáig. Találd meg, mert a Noguráról beszélünk. Nem akarom megtudni, hogy mit tesznek velünk, ha nem jön össze.
Volkas, én tudom, hogy mi történik, hogy ha nem sikerül visszaszerezni a memóriakártyát. Valószínűleg én fogom neked akkor bevinni a halálos döfést. Persze előtte megnézem, hogy mi lakott az ágyad alatt, vagy a szekrényedben, vagy ott ahol a foxiaiak mumusai élnek, hogy meghívjam egy randevúra, veled!
− Vissza fogom szerezni – mondta Ryuu, szája gonosz vigyorra húzódott. Ha nem Volkast, akkor ezzel a Hawkinsal fog eljátszadozni. Azt is élvezetesnek fogja találni.
− Nem szeretném tudni, hogy hogyan csinálod.
Ryuu bólintott.
− Nem mondok sztorikat, nem hagyok tanúkat – somolygott Ryuu. – Nem akarom, hogy rémálmaid legyenek.
− Örülök, hogy ennyire szíven viseled a lelkem épségét – válaszolta a foxiai. A szoba körvonalai pillanatok alatt fénypontokká robbantak szét, átadva helyüket az iroda jól ismert képének és Ironbird földön heverő hullájának.
Ryuu elszívta a szivart, és a még mindig parázsló csikket elnyomta az asztallapon. Ryuu átlépett a hullán, kisétált az irodából, de az ajtóban még visszafordult.
− Bocsánat a kuplerájért, és kösz a szivart – mondta a halott Ironbirdnek. – Ha egy mód van rá, akkor ne beszélj erről senkinek se, de ahogy látom jó fickó vagy és tudsz titkot tartani.
A Kage az egyik sziklafal tövében parkolt, jól védve a vihar elől. Épp felsétált a leengedett rámpán, mikor hirtelen megremegett a felszín. Az erőd helyén pedig egy vörösen izzó gombafelhő emelkedett az ég felé. Eltakarították az utolsó nyomát is John Ironbirdnek. Ryuu beült pilótafülkébe és felemelte a hajót. Könnyen átrepült a viharrétegen, maga mögött hagyta a bolygó légkörét és elindult a bolygókörüli pályán álló csatahajó felé.
A löveghajók visszatértek a hangárba, de Ryuunak volt még egy kis dolga, amiről nem akarta, hogy a többi zsoldos tudjon. Megállította az űrhajóját, kilőtt egy fénygránátot és távirányítással élesítette. Halk villanással robbant fel a hajtómű mellett.
− Valami baj van? – hallatszott a csatahajó kapitányának érdes hangja.
− Köhög a hajtómű – mondta a japán, közben leütött pár gombot, ezzel aktiválva az üzenetküldő programot. – Mindjárt visszatérek.
− Jó.
Nem szerezték vissza a memóriakártyát.
A begépelt üzenet pillanatok alatt számok, betűk, írásjelek és más idegen karakterek értelmetlen katyvaszává vált. Hét kódolási eljáráson is átesett az üzenet, mire az orvgyilkos elküldte az üzenetet.
Hamarosan megjött a válasz.
Volkast a határidő lejárta előtt ne büntesd meg. A memóriakártyát vidd vissza a foxiainak, ő majd átadja nekünk.
Volkas nem tudta, hogy az orvgyilkosnak van egy másik főnöke, akitől sokkal több fizetést kap.  Ryuu megropogtatta a nyakát és a zsoldoshajó felé indult.
Sikerrel fogok járni.
Küldte el a választ.
− Ez jó móka lesz – válaszolta a semminek, és folytatta az útját a csatahajó felé.