Most

Félt magának bevallani, de haldoklott.
A folyosó, amin végigbotorkált meg-megremegett a felszínre zuhanó űrhajók és a céljukat vesztett, a bolygó kérgébe fúródó rakéták okozta robbanásoktól. A lány megállt, a falnak támaszkodott, érezte, ahogy a fájdalom lassan kisugárzik az oldalán éktelenkedő sebből és betölti bensőjét, eluralkodott érzékein. A látása elhomályosult, a folyosó rozsdabarna fala színes foltokká esett szét, összeolvadva a mennyezeten lévő világító csövek fényével.  A vykronok riasztóinak bántó vijjogásai a felismerhetetlenségig tompultak, ahogy az égen dúló csata hangjai is.
Még mindig erősen szorította baljában a vértől mocskos pengéjű kést. Hogy került hozzá? Kinek a vérétől sötétlett? Nem tudta, és most jobb dolga is volt, hogy ezen gondolkodjon. Hirtelen érezte, hogy a lábából minden erő kiszáll, megszédült. A jobb vállával a hideg fémfalhoz támaszkodott, és próbálta leküzdeni a késztetést, hogy leüljön a padlóra.
Egy pillanatra megpihenek,– gondolta, kifújta a levegőt. Igen, akkor talán elég energiát szerez, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és elsétáljon a folyosó végében lévő kétszárnyú ajtóig, amin túl a szabadságot jelentő leszállóplatform várta.
Talán futhattok is...
Egy újabb hajó ütközött a bolygó felszínének. A robbanás betöltötte a folyosót, pár pillanattal később egy erős lökéshullám miatt megrázkódott a létesítmény. A lány felszisszent, mikor egy sokkal erősebb fájdalompenge hasított a testébe. Fel akart állni, a lábára nehezedett, megpróbált elszakadni a faltól, és közben kiegyenesedni. A teste ekkor adta meg magát, a lány újra a padlóra esett.
Annyit tehetett, hogy próbálta kizárni gondolataiból a kínt, de az újra és újra erősebbnek bizonyult nála. Azt sejtette, hogy az oldalán éktelenkedő sérülés mély és ronda, hogy ha nem kap órákon belül segítséget, akkor elfertőződik és ő meghal, ha a csak nem az űrben csatázó valamelyik fél űrhajója nem zuhan az erődre.
Igen, már arra gondolt, hogyan rövidíthetné meg a szenvedését. Életösztöne, amelyet éveken át kifejlesztett magában, most elhalni látszott. A szeméből kibuggyant egy könnycsepp, végigsiklott az arcán, nedves nyomot hagyva maga után.
Nem végezte el a dolgát, így a társai kudarcot vallottak.
Bocsáss meg Hawkins és Neyy. AT kérlek vigyázz magadra. – A szemét lehunyta, és felkészült arra, hogy alámerül a sötétségbe. Russel, és csak hogy tudd. Sajnálom, nagyon sajnálom.
Erica Jade elgondolkodott, hogy Josh várni fogja e  rá odaát, bármi is jöjjön a halál után.

Hawkins elszámolta.
A férfi megmarkolta a botkormányt és elkezdte visszahúzni. Nem volt valami jó kedve, tudta, hogy, hogy akkor lesz boldog, ha sikerül egyenesbe hozni a Renegátot. Ezt már gyakran csinálta, mikor egy bolygó gravitációs mezejéből próbált meg kikerülni.
Akkor ez mindig gyerekjáték volt, sőt gyakran szórakoztató. Most egy nap felszíne felé zuhantak. A hatalmas és lángoló gömb által létrehozott gravitáció, mint valami falánk bestia ragadta meg a normál térbe kilépő hajót és, kezdte el húzni éhes bendője felé. A vezérlőfülkét betöltötte a vörösessárga fény, az ablakokon keresztül csodálatos kilátás nyílt a csillag vörös és sárga áramlatok által felkavart felszínére. A szerencsevadász el tudta hinni, hogy egyeseket ez a kép arra inspirál, hogy megfesse vagy verset írjon róla. Őt is megihlette, valami tervre volt szüksége, hogy kivigye az űrhajót innen, ahogy a társait is.
− Kezd meleg lenni – mondta Lance, aki épp a kommunikációs pultba támaszkodott. A hírszerző homlokát kiverte az izzadtság, kék szemeiben nem látszott semmi érzelem. Valószínűleg az elmúlt két nap katasztrófális eseményei után nem tudott más lezárást elképzelni ennek a kalandnak.
− A hőpajzs kezdi felmondani a szolgálatot – kiáltotta Neyy. A manot roppant izma megfeszültek, nagymacskára emlékeztető arca dühös fintorba torzult. Igazi ragadozó módjára nem akarta ingyen adni az életét.– Ha nem a nap zabál fel minket, akkor ropogósra sülünk...
Nyikordulás hallatszott minden irányból...
− És csak utána zabál fel minket a nap, nagyon jó! – rikkantotta Trent. Hátulról a fémlemezek panaszos nyűszítése hallatszott. – Vagy az a baszott nagy dög gravitációja konzervdobozt csinál a hajómból!
Hogy jutott el idáig? Most egy űrcsatán kellett volna átrepülnie, a felé a bolygó felé, ahol a barátait tartották fogva. Ha két hónappal ezelőtt jobban vigyázz Russelre és Ericára, akkor most...
Feltettem a kérdést, amit nem kellene: Mi lenne ha? – Ezzel elismerte, hogy a helyzet reménytelen, és a jövőt sötét fellegek takarják el a szeme elől. Itt nem volt már olyan forgatókönyv, ami boldog véggel zárult volna. Hawkins így hát nem tehetett mást, mint hogy a csillag vad viharoktól kavargó felszínét figyelte. Egy részen egy örvény kezdett formálódni, annak előjeleként, hogy hamarosan a csillag anyagának egy kisebb része ki fog dobódni.
Trentnek nem kellett AT matematikai tudásával – akinek a teste a raktérben volt rögzítve, míg az agyát rákötötték a hajó komputerére, hogy ezzel is segítse a számításokat, kevés sikerrel – rendelkezni, hogy rájöjjön, pont a napkitörés útjába lesznek. Innen már csak egy dolgot tehet, ami felért az öngyilkossággal.
− Jó, fiúk, van egy tervem, de hogy sikerül e? Na, azt már csak egy csoda döntheti el – nyögte ki végül.
Hawkins hitének alapköve volt, hogy a csodák olyan bonyolult, metafizikai dolgok, melyek csak egyszer következhetnek be az életben. Buzgón fohászkodott a hatalmas csillaghoz, hogy most legyen az a csodás alkalom.
− Ugye nem azt tervezed!? – kérdezte Morrow döbbenten.
− Morrow, fogd be a pofád! Egy ugrással kerültünk ide, azzal is jutunk ki!
Hawkinsnak ekkor jutott az eszébe, hogy is kezdődött ez a szarság, két hónappal ezelőtt...