A nap fénye megcsillant Tellus City égbenyúló tornyain, a köztük cikázó légautókon. A sugarak lejutottak a széles sztrádákra, a köztük megbújó tágas parkokra, melyeket mesterséges tavak, művészi pontossággal elültetett ligetek virágágyások díszítettek. A következő pillanatban remegés futott végig a felszínen, a felhőkarcolók, mint szélfútta facsemeték kezdtek el lengedezni, hogy aztán hangos robajjal összeroppanjanak saját súlyuk alatt és végül a lábuknál felemelkedő porfelhőbe omoljanak. A távolból robbanások hangjai jutottak el Stevenhez. Az égen egy apokaliptikus űrcsata képei bontakoztak ki, amelyben a Humán Domínium űrhajói csaptak össze a Tellusra rátámadó kalózflottával.
A pusztulás nyomán keletkező porfelleg mindent eltakart. Felkúszott a férfi orrlyukába, behatolt a tüdejébe, köhögésre késztetve őt. A látása elhomályosult a szemébe tóduló könnyektől. A homályon túlról hangok jöttek. Emberi szavak, vádlók.
− Steven – szólították. Mindegyike hangot ismerte. A szülei, a bátyja, a rokonai, munkatársai, a kevés barátja. Sarkon fordult, próbált elrohanni a ráváró látvány elől, de úgy érezte, mintha földbegyökeredzett volna a lába. A sárga homályon túl árnyak tűntek fel.
− Miért hagytál hátra minket? – suttogták kórusban. – Miért nem vagy itt? Miért nem haltál meg velünk?!
Épp a vyrlaxi akció sikerét ünnepelték egy jobb bárban, valamelyik űrállomáson. Hawkins már oberoni kocsmadalokat énekelt. Steven pedig egy régi viccet mesélt Neyy-nek és Ericának. Jól emlékezett a lány mosolyára és kacajára, ahogy arra is, hogy mennyire jól érezte magát. Ekkor egy űrhajós odakiáltott a csaposnak, hogy hangosítsa fel a holoprojektort. A törő gombócot érzett a torkában, mikor a számára ismert helyeket látta romokban heverni. A bemondó nyugodt hangon közölte, hogy egy bizonyos Vince Henderman nevű terrorista és az általa összecsődített kalózflotta ostromolta meg a bolygót
A fiú jókedve egy-kettőre elpárolgott.
Lassan kinyitotta a szemét, a priccse szélére ült és a kezeibe temette az arcát. Ezerszer volt már rémálma, de ezek után nem tudott megnyugodni, hogy ez nem a valóság volt. Nem térhetett vissza a normális, napi teendőihez, még benne volt a kétség. Amikor megszökött a hatóságok elől, nem gondolt bele abba, hogy kiket is hagyott hátra. Hogy a szerettei mit gondolnak a kis akciójáról, ahogy már azt se, hogy élneke- vagy sem.
A szíve mélyén haza akart térni, azonban félt. Félt a hatóságoktól, félt az általa talált válaszoktól, főleg attól rettegett, hogy újra maga kellett hagynia azt a csapatot, amit már az otthonának kezdett tartani.
− Hawkins, mi ez a nagy halom tányér a mosogatóba? – hallatszott Erica dühös hangja.
− Hát, egy nagy halom piszkos edény.
− Ez inkább bizonyíték, arról, hogy nem mosogattál el! Pedig a legutóbbi kártyapartin te vesztettél!
Igen, és minden családban vannak problémák – gondolta, és halványan elmosolyodott.
− Ezer dolgom van, vezetnem kell a hajót, meg ilyenek.
− Én majd tartom a kormányt, Hawkins – csatlakozott Neyy lágy hangja.
− Na, pattanj Hawkins! Húzd fel azt a sárga gumikesztyűt, ami olyan fickósan áll rajtad, és állj neki. Hajtás pajtás! − A lány hangja úgy pattogott, mint egy női kiképzőtiszté. Más helyzetben azonnal felpattan, és kilép a közös helyiségbe, de most nem ment. Beletúrt a hajába, és próbálta legyőzni a kétségeit. Alkudozott az otthonhagyottakért. Talán nem is voltak akkor a városban, vagy legalábbis azokon a részeken, ahol a legnagyobb lehetett a pusztítás, vagy még épp időben jutottak fel egy a menekülteket szállító űrhajóra és valahol biztonságban vannak.
Azonban míg nem látott egy listát a halottakról addig nem tudott nyugodtan aludni. Megtörölte a szemét, és elég bátorságot gyűjtött, hogy kilépjen a mindennapi életbe. A zuhanyozással kezdte, utána fogat mosott, és úgy ahogy rendbe rakta magát. Kék farmert, zöld pólót felé pedig egy szürke, rövid ujjú inget kanyarított.
Úgy ahogy normális külsőt erőltetett magára, de a tehetetlenség még továbbra is ott csillogott a szemében. Képzeletében még mindig ott voltak a képek a romok alatt haldokló ismerőseiről.
Amikor megtudta , legszívesebben felpattant volna a Tellusra induló legközelebbi járatra. Az előző öt hónapban, is ha nem az űrben, hanem egy bolygó felszínén tartózkodtak, akkor is ott hagyná a társait és egyenesen hazáig repül.
Csak hát hol egy kereskedőnek szállítottak valami olyan árut, aminek a nevét ki se tudta mondani, vagy valakit elszállítottak az egyik helyről a másikra. Nem annyira zűrös munkák, de a kapitány egymás után vállalta be ezeket. Egy perc üresjáratot sem hagyott nekik, ráadásul ezek olyanok voltak, melyeknél Stevenre semmi szükség nem volt.
Legalább ha lefoglalta volna magát valamivel, mielőtt teljesen becsavarodik. Kifújta a levegőt és belépett a központi helyiségbe.
Hawkins tényleg a mosogatónál állt, fekete nadrág és barna póló volt rajta. Igazi űr zsivány volt hosszú, vállig érő hajával és borostás, jóképű arcával, azonban az összképben nem illett bele a könyékig érő sárga, műanyag kesztyű. Vadul sikálta az egyik fémtányért egy dörzsszivaccsal, közben idegesen egy dalt fütyörészett, amit azonnal befejezett, mikor meglátta Stevent.
− Na, Csipkejózsika felébredt. Hogy aludtál? Ahogy a táskáidról látom, nem valami jól.
Russ csak ekkor vette észre az asztalnál üldögélő Ericát, aki épp egy bögre gőzölgő italt kortyolgatott.
− Nem látod, hogy fáradt? Te csak folytasd a mosogatást. – Russel leült a lány melletti székre, rákönyökölt a fémasztalra és a falon lévő egyik festményt kezdte el figyelni. Egy vörös erdejű fákból álló erdőt ábrázolt, amin egy sárga, szűk sétány vezetett át. A törőnek eszébe jutott, hogy mennyire emlékeztetett az ő helyzetére, és aggódva fordult a srác felé. – Bánt valami?
− Hát, hogy is mondjam – válaszolt neki −, haza akarok menni.
− Nem fogsz – szólalt meg Trent, tisztára sikált egy húsvágó kést, aztán az egyik tányérra helyezte. – Bármennyire hihetetlen, de a Tellus most háború sújtotta zóna. Valószínűleg a romokat takarítják, gyakoriak a fosztogatások. A hatóságok pedig emiatt mindenkit elkapnak, aki csak ferdébben nézz az embertársaira a kelleténél. Ha hazamész, akkor valószínűleg soha nem fogsz visszatérni. Egyébként is, számíts arra, hogy már nincs otthonod.
A válasz után egy ideig csönd feszült köztük. Russel lelki szemei előtt újra felsejlettek az álmában látott pusztulás képei. Az ilyen csetepaték mindennaposak voltak a Külűrben: nép a nép ellen, vállalat a vállalat ellen, bűnszervezet a bűnszervezet ellen, és a vykronok mindenki ellen. A Tellus azonban az emberiség első kolóniája volt, a civilizáció és a kultúra egyik fellegvára, távol a káosztól és a barbárságtól. És száz évvel a sheld háború után egy semmiből jött támadás tarolta le az egészet.
− Hawkins, azt hittem, hogy van benned valami emberi, és nem vagy egy tapló barom, de tudod mit, csalódtam - szólalt meg Erica.
Trent visszafordult a mosogatáshoz, épp az egyik tányérra ragadt zsírfoltot kezdte kezelésbe venni, ami nem halványodott a kísérletei ellenére sem.
− Az én otthonom is majdnem elpusztult, és valószínűleg még mindig köröznek a hatóságok. Túl jó törő vagy, hogy elengedjelek...
− Mit kell akkor feltörni, hogy ha hat tartály zorgatejet kell elvinni egy olyan bolygóra, amiről még életembe nem hallottam? Vagy, mire használtad az én méltatott tehetségemet, mikor azt a cloniai bárdpapot vittük el?
Erica belekortyolt a teájába, és visszahelyezte az asztalra, aztán halkan felköhögött. Kihúzta magát, látszott rajta, hogy ő akart lenni a méregnyele a két férfi párbajában.
− Figyeljetek, nyugodjatok le, mielőtt szétszednétek a hajót. Itt mindannyian barátok vagyunk. Russel, nyugodj meg, hozd ki magad abból a gyíkketrecből, ahová vitted magad, mielőtt én rugdoslak ki. Hawkins, te meg légy egy hangyapöcsnyivel együttérzőbb!
Hawkins kifújta a levegőt, és egy tisztára sikált tányért helyezett a szárítóra.
− Jó, ebben a helyzetben csak egy valamit lehet tenni, őszintén beszélni. Amúgy is van egy újabb, jól jövedelmező meló, amiben talán szükség lesz rád.
− Talán?
Trent kacsintott, Russel pedig rosszat sejtett, nagyon rosszat.
− Előfordulhat, hogy fel kell majd törni valamit, ha úgy adódik.
Steven kérdően fordult Erica felé, mire a lány vállat vont.
− Figyelj, ne nézz így rám, nekem se árult el semmit.
− Teljes diszkréciót ígértem, bármi áron – válaszolta a kapitány.
− Nagyon eltértünk a tárgytól, Hawkins – sóhajtott fel Steven. – Én csak, tudni akarom, hogy mi van otthon. Ennyi, olyan nagy kérés ez?
− Lehet meg fogom bánni Steven, de ha vége a melónak, akkor megkérdezem néhány tellusi ismerősömet, vagy magam viszlek el oda, jó? Csak nyugodj meg.
Steven vállat vont erre, és beleegyezett a dologba.
− Jó, látom sikerült – mondta Trent. – Tiszta fejjel minden könnyebben megy, látod?
Azonban Stevenben még mindig ott rejtőzött a tehetetlenség. Több fényévnyire volt az otthonától, de nem annyira messze, mint attól, hogy egyáltalán válaszokat kapjon.
− Csinálok reggelit – ajánlotta Jade. Míg a lány egy omlett elkészítésén, és Hawkins a mosogatáson fáradozott, addig Steven elgondolkodott azon, hogy igenis besétál az oroszlán barlangjába. Amint leszállnak egy bolygón, ő felpattan a legközelebbi ingajáratra és meglátogatja a Tellust.
Ígérem, visszatérek – mondta magában az épp zöldséget szeletelő lány hátának.
Neyy nem szerette irányítani a Renegátot. Egyszerűen túl személytelennek találta kezelni azt a sok műszert, mindenféle visszajelzés nélkül. Egy űrhajó nem nyugtázta a parancsokat, nem köszönte meg ha üzemanyagot töltöttek belé, nem hálálta meg ha megjavították. Nem szolgált, hanem csak működött, mert erre építették, nem pedig azért mert a gazdája kiérdemelte a hűségét.
A manotok technológiája – leszámítva az űrhajóikat, melyeket a vr’a-któl vagy a devliaiaktól vásároltak – szerves alapokra épült.
Azon óriási fák, melyek járatokkal és üregekkel behálózott belsejében a manotok városaikat építették, épp úgy géntechnológiával jöttek létre, mint ahogy azokat az óriási rovarok is, melyeket hátasként használtak. Mindent, amit más fajok fémből és műanyagból hoztak létre, a manotok egyszerűen tenyésztették és növesztették.
A biomérnökök állítólag már szerves űrhajók tervein is dolgoztak. Neyy kipillantott az ablakon, a tekintete végigvándorolt az alattuk elterülő roppant fémgömbön, aminek tömege elég volt arra, hogy meghajlítsa a teret ezzel féregjáratot hozva létre.
Az ilyen gömbök mesterséges léte tény volt, ahogy az is, hogy bárki is építette őket, talán millió évekkel azelőtt építették, hogy a sheldek ősei előmásztak volna bolygójuk ősóceánjából. Mindenesetre jó szolgálatot tettek az űrjárók számára, mivel születőben lévő vagy haldokló csillagrendszereken egyaránt keresztül kanyarogtak, így könnyedén eljuthattak a sokkal biztonságosabb csillagokhoz.
Már az előtt megérezte Hawkins édeskés illatát, mielőtt meghallotta volna barátjának lépteit.
− Meggyőzted? – kérdezte, felállt és átadta helyét a társának.
Trent leült a pilótaülésbe és a kezeit a kormányra rakta, majd előrenyomta azt. A Renegát enyhe lökés kíséretében elindult, aztán megremegett, ahogy beért az erős gravitációs mezőbe.
− Bár azt mondanám, hogy tudom. Néha azt kívánom, bárcsak gondolatolvasó lennék – válaszolta az ember. – Legalább tudnám, hogy mi jár Russ fejében, vagy a tiédben. Meg jól jönne az alkudozásban, vagy más ilyesmikben. Gondolj bele, milyen jó lenne már, ott állnék egy fickó előtt, előre tudnám, hogy fegyvert akar rám fogni, és én már azelőtt ájultra verném, hogy megtenné.
Neyy kifújta a levegőt, már rég hozzászokott az emberek furcsaságaihoz, de mindegyik humán közül Hawkins volt a legkülönösebb.
− Remélem, hogy az evolúció nem fog úgy haladni, hogy neked ilyen képességeid legyenek. Az egész univerzum érdekében.
− Buligyilkos.
− Becsvágyó – kontrázott rá Neyy.
Végigrepültek a gömb fekete fémfelszíne felett, pillanatok múlva elmerültek a féregjárat fehéren derengő örvényébe. A szívóhatás felgyorsította a Renegátot az ide-oda kanyargó fényfolyosón.
− Akkor a Kirren. – mondta Neyy. – Végre egy olyan bolygóra megyünk, ahol nem döfnek kést az emberbe vagy a manotba, hogy ha az csúnyán néz valakire. Egy nyugodt világ.
− Figyelj, azért a Tellus seggében is hidegre tehet téged egy szerencsés dögevő. Dzsungeltörvények, Neyy. –Trent átállított néhány műszert, kifújta a levegőt. A féregjárat egy merész kanyart vett, a Renegát könnyedén bevette. – Minden faj, hiába jutott ki a csillagok közé, még mindig megőrizte magában az ősi ösztönöket. Éhes vagy, életben akarsz maradni, azt akarod, hogy a kölyköd életben maradjon, zsákmányold ki a másikat. Félsz a ragadozótól, félted a borjadat tőle, mi a legegyszerűbb? Megölöd a ragadozót... − Hawkins, ez kicsit durva példa.
− Jó, akkor olyan leckét adsz a ragadozónak, hogy egy életre megjegyezze.
− Eltértünk a tárgyról – válaszolta a manot. – Nem hiszem el, hogy egy kirt fogunk a fedélzetre venni. Azt tudom, hogy nagyon kényes népség.
Kiértek a kanyarból, a távolban hamarosan feltűnt a féregjárat végében gubbasztó gömb fekete sziluettje. Csak átlépnek a mögötte lévő lakatlan rendszerbe, pár ugrás és a Kirrenen is vannak.
− Egy egész bolygónyi seggfej – mondta Hawkins. – Az tudod, hogy hány kir kell egy villanylámpa becsavarásához?
− Nem tudom, mennyi? – kérdezte Neyy.
− Egy, de a Kirreni Dinasztia fénykorában szolgák százai ugrottak, hogy becsavarjanak ezer villanykörtét, amik aztán később túlragyogták a csillagokat is.
Az űrhajó megrázkódott, mikor a féregjárat egyszerűen kiköpte magából. Újra a tiszta űrben repültek. Rajtuk kívül a rendszerben csak néhány, óriási cethalra emlékeztető terményszállító hajó. Egy vegai cirkáló épp ekkor aktiválta a parittyahajtóművét és üstökösként tűnt el az űr sötétjében.
− A manotokra milyen villanykörtés vicced van?
− Ezt nem mondanám el – szólalt meg Hawkins. – Tudod, nem szeretnék beletaposni a te érzékeny lelkedbe.
− Nem vagyok az a sértődős fajta.
Hawkins védelmezően a manot felé emelte a tenyerét.
− Hidd el, hogy tudom milyen, ha egy manot dühös lesz egy vicc miatt. A vezérlő kicsi, egy űrhajón vagyunk, sehová nincs menekülni. Ilyen játékot nem játszok, ha nem bánnod. Az előbbi viccet nem mondanám el egy kirnek sem. Egy ilyen képes lenne tőből letépni egy ember fejét, és egy tizenegyest rúgni vele. Hallottam sztorikat, tudom, miről beszélek.
− Nagyszerű, szóval össze leszünk zárva egy ingerlékeny, büszke...
− Irányításmániás és a múltban élő teremtménnyel – válaszolta az ember. – Ezért nem lett volna jó, hogy ha Russel előtte jár és kell, közben meg látszik rajta, hogy ideges. Nem akarom, hogy kihívásnak vegye és ráborítsa az asztalt, vagy felnyársalja a szarvaival.
− Van pár toroli nyugtatóteám.
− Persze, bedrogozni szerencsétlent. Gondolom, az se tenne jót, ha Borgdav egy zombivá nyugtatózott Steven miatt kapná fel a vizet. Még azt hinné, hogy meg akarjuk mérgezni...
− Szóval a vendégünk még paranoiás is, nagyszerű – sóhajtott fel Neyy. – Valami jó híred van?
− A J’tar Szindikátus egyik alvezére. Kalózkodás, illegális dolgok kereskedelme, védelmi pénz. – Hawkins a homlokára csapott. Közben a terményszállítóhajók is átugrottak a nulltérbe. – Tényleg, most jut eszembe. Ez nem jó hír. A jó hír, hogy a fickó nem tud csalni a kártyában.
− Ahogy leírtad a lény vonásait, az alapján arra következtettek, hogy nem tud veszíteni. Foglaljuk össze: nincsenek jó hírek!
− Csak nem berezeltél?
− És hova kell vinnünk ezt a csodabogarat?
− A Wrightra. Ahogy számolom, négy napig nem fogunk vad kártyapartikat tartani.
− Legalábbis ha nem akarjuk, hogy a Renegát üres szellemhajóként lebegjen az űrben.
Neyy felsóhajtott, ez a beszélgetés kezdett lassan horrorisztikus fordulatot venni.
− Jó, kérlek, fogd be, míg a Kirrenre nem érünk!
A szerencsevadász közben megkezdte az előkészületeket az ugráshoz, majd megszólalt.
− Figyelj, ti manotok általában, hogy csináljátok a dolgokat? – kérdezte Trent.
Neyy felsóhajtott. Hawkins ezerszer feltette a kérdést, Neyy-nek csak egy válasza volt.
− Mit? – kérdezte, és tudta már a kérdést.
Russel magába erőltette az utolsó falatot is az omlettből, összerágta és lenyelte. A ropogósra sült uborka recsegve tört darabokra a fogai alatt. Erica már végzett az adagjával, míg Hawkins és Neyy része ott várt fogyasztóira a tálcán.
Steven lerakta a kést és a villát, aztán eltolta magától a tányért.
– Mindig jót főzöl. Még nem mondtam neked, de szerintem simán nyithatnál saját éttermet.
Erica hátradőlt és elmosolyodott.
− Éttermet? AT lenne a pincér, Hawkins a mosogatófiú, Neyy meg a főúr.
− És én? – kérdezett vissza Steven.
− Te lennél a marketinges. Jól el tudod adni a dolgokat.
A törő kifújta a levegőt, tudta, hogy a Kirrenre tartanak, ahogy azt is hogy a bolygóról csak pár ugrásnyira volt az Opia. Innen már csak egy űrhajót kellett fognia, és már el is jutott a Tellusra. Hawkins szavai még jobban beleverték az aggodalmat. Az otthonát látta maga előtt, a fosztogatók hadait és a rájuk vadászó rendőrségi erőket.
− Az Exoduson kellene megnyitnunk – tette hozzá Steven.
− Szerintem inkább a Telluson. – mondta Erica, Russel arca egyszerr csak elkomorult. Eszébe jutottak otthonának romjai. A lány megrázta a fejét, kifújta a levegőt és felkapta mind a két tányért és a mosogatóhoz vitte. – Bocsánat, tudom, hogy mennyire...
Erica bólogatott, közben felsóhajtott és megtörölte a homlokát.
− Miért akarsz visszatérni?
− Ki mondta, hogy vissza akarok térni? – kérdezte vissza Steven. – Hawkins elmondta a kockázatokat. Tudod, hogy én nem vagyok az a gáncsnélküli lovag, aki csapot-papot ott hagy. Beszari vagyok, ennyi. – Innen persze már nem volt visszaút. Magában már azt tervezte, hogy tudna lejutni az űrhajóról észrevétlenül, és persze hogy milyen módon fogja megkeresni a csapatot. – Tényleg.
Mindezt úgy mondta, hogy a lány szemébe nézett. Sok erejébe tellett, hogy állja Jade fürkésző pillantását.
− Figyelj, öt órába is beletelhet ez az út. Kártyázunk?
Steven bólintott, ha a játékra koncentrál, akkor el tudja fedni az árulkodó jeleket. Öt hónap alatt rájött, hogy a lány úgy olvas belőle, mint egy nyitott könyvből.
− Persze.
Több partit is lejátszottak oberoni pókerben. Erica három óra alatt több partit is megnyert Stevennel szemben. A törő csak műfelháborodást színlelt, miközben az agyában az újabb és újabb lehetőségek képei sorjáztak. Egy idő után megunták, végül csak az asztalnál üldögéltek és teáztak.
− Meséltem már John bácsikámról?
− Nem.
− Teljes nevén John Smith. Talán nem is volt rokonunk, vagy csak távoli. Apám barátja, gyakran járt a régészeti ásatásokon a Marsra. – Belekortyolt a teájába és lerakta a bögrét. – Sokszor mesélt rémtörténeteket. Egyszer talált egy ősi és elfeledett romvárost: kupolás épületekre bukkant, alattuk kiterjedt katakombák. És elmondjam, hogy mi volt benne az ijesztő szerinte?
− Mi?
− Hogy egyetlen egy élőlény maradványát sem találta, de a falba fülkéket vágtak, amikben működésképtelen robotok szunnyadtak. Mintha arra vártak volna, hogy valaki bekapcsolja őket. Látszott rajtuk, hogy nem humanoid teremtmények szolgáltak számukra alapul.
− És milyenek voltak? Tintahalak? Sószórók? Gőzhajtású szemeteskukák?
− Robotmedúzák – válaszolta Jade. – A testük közepén egy hatalmas, vörös szemmel, a fémcsápjaik végén széles késpengék. Smith bácsi szerint nem lett volna jó, hogy ha hirtelen aktiválódnak. – Suttogóra fogta a hangját. – A robotokat szerinte egy szerves civilizáció építette, de azok a saját alkotóik ellen fordultak és...
A padlóhoz koccanó fémkarmok hangja törte meg a csendet. Russel hirtelen összerezzent, mikor AT belépett a helyiségben. AT egy Phalanx típusú harci robot volt. Háromszög alakú, enyhén kampóban végződő feje, vörös fotoreceptorai, hajlott, karomszerű ujjakban végződő lábai és kezei, görnyedt háta és csillogó, fekete burkolata volt, mind az ellenség megfélemlítését szolgálta, ahogy mélyen bugó, fémes hangja is.
− Kijelentés: Kellemes ébredést önöknek.
Ennek ellenére a gép valamilyen titokzatos módon barátságossá vált. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy legyilkolná a legénységet.
− AT, mi a fenét csinálsz?
− Kijelentés: Köszöntöttem önt és Jade egységet! − válaszolta a robot. – Kijelentés: Ez ősi, szerves szokás, hogy gratuláljak, hogy az éjszaka folyamán nem szűnt meg a működésük.
− Okés, AT, ezzel meghoztad a kedvet a mai naphoz – jegyezte meg Erica.
− Kijelentés: Örülök, hogy ezzel is növeltem a kedélyállapotukat.
A lány elnyomott egy kuncogást. AT-n semmilyen érzelem nem látszott, de Steven úgy érezte, hogy most biztos büszke magára. A robot a törő felé fordult, és végigmérte vörösen izzó tekintetével.
− Kijelentés: Russel egység, aggasztó egészségügyi eltérést észlelek az arcbőrén. Valószínűleg a vérnyomás krónikus csökkenése az oka. Javaslom, hogy forduljon orvoshoz.
− Csak még fáradt vagyok, ennyi.
A robot közelebb hajolt a férfihoz, és balra döntötte a fejét, mint egy orvos, aki a betegét figyeli.
− Válasz: Az íriszén kitágult vérerek és a szemek alatt megereszkedett bőr arról tanúskodik, hogy mostanában nem volt része az emberi egyedek számára előírt nyolc órás alvásban. Javaslat: Forduljon Neyy egységhez altató hatású készítményért. A vegyi analízis alapján hatásosak, nem okoz semmiféle komolyabb mellékhatást. Azonban javaslom, hogy nézesse meg magát egy orvosi szakemberrel, mielőtt fellépne az idegi kimerülés.
− AT, kösz, hogy aggódsz, de meg tudom oldani az álmatlanságomat – válaszolta Steven.
Így vagy úgy, de megoldom.
− Figyelj, AT, te meg mit csinálsz egész nap? – kérdezte Erica. – Ti szoktatok aludni?
− Válasz: Egy technikai hiba miatt nem vagyok képes teljesen kikapcsolni magam . Ilyenkor karbantartást végzek a forráskódomban, mellette pedig átvizsgálom a memóriám tartalmát, gyakran frissítem az adatbázisomat új programokkal, valamint kiegészítem az információmat. Ez a folyamat akkor a leghatékonyabb, hogy ha minden energiát elvonok a főbb rendszerektől. Ez sokban hasonlít arra az állapotra, melyet, önök szervesek alvásnak neveznek.
− Várjunk csak, akkor te álmodsz is? – kérdezte Russel.
− Válasz: Minden értelmesnek nevezhető létforma képes álmodni –mondta AT. – Kijelentés: Mondatom tartalmából észrevehette, hogy magamat így definiálom.
Russel felsóhajtott, gyerekkorában sokat hallott a Külűrről, hogy mire az ember megszokja a furcsaságokat, rögtön jön valami új és bizarr. Ez alatt az öt hónap alatt sok bolygón járt, sok idegen lénnyel találkozott és olyan szokásokat ismert meg, amikről álmodni sem mert a nyugodt és békés Telluson.
Mint egy összeomló csillag gravitációs mezeje, úgy kapta el a honvágy és a tehetetlenség a lelkét. Erica még beszélt volna a robottal, de ekkor ugrottak. Ebből Steven csak annyit érzékelt, hogy a hajó enyhén megrázkódott, és mintha érzett volna valami számára ismeretlen illatot, ami túl idegen volt, hogy a szaglóreceptoraival teljesen befoghassa.
Hawkins ekkor szólt le Ericának, hogy valakinek beszélnie kellett volna a Manitou bolygó kikötői hatóságaival. A lány bocsánatot kért, felállt és a vezérlőbe sietett. AT is visszatért a raktérbe.
A fiú kifújta a levegőt, egy szuszra felhajtotta a teáját és bement a szobájába, hogy összepakolja az útra azt a kevés ruháját, a gömbkomputerét, mellé pedig egy memóriakártyát, amiről bármilyen hamis azonosítót nyomtathatott. Talán még pénzt is tudott volna lopni egy útba eső terminálról.
Már csak két ugrás volt a Kirren rendszerig, és élete talán leghülyébb döntéséig.
A szállítmányról rátértek azokra a kérdésekre, amikből arra akartak rájönni, hogy vykron kémek vagy bajkeverők e. Sokak szerint háború készült a Humán Domínium és az olyan nagy befolyású vállalatok között, mint a Nogura vagy a Bishop. A Földön és Domínium más világain egyre többen gondolták azt, hogy jobban függenek az utóbbiaktól. Ezek nem haboztak, hogy kimondják a véleményüket, mind hivatalos nyilatkozatok révén, mind azzal, hogy tüntetéseket szerveztek a cég székházai előtt. Persze a másik oldal vádjai sem maradtak el, ők úgy gondolták, hogy a Domínium titkosszolgálata ügynököket építettek be a soraikba.
Az utóbbi időkben egymást érték a Domíniumi Haditengerészet hadgyakorlatai – sokak szerint álcázott erőfitogtatás −, erre válaszul a vállalati flották egyre gyakrabban járőröztek a határvidéken, az utóbbiaktól gyakran lőtávolságnyira.
Sokak szerint háború készülődött. Senki sem tudta, hogy ki volt ezért a felelős, ki leplezte le az első ügynököt. Erica a szeme sarkából Hawkinsra sandított. Ő tudta, hogy a szerencsevadász tette ezt. Csak azért, mert meg akarta menteni a barátait a börtönből.
Igen, csak Hawkins lett volna képes háborút kirobbantani a barátai miatt.
Más hősnek mondaná, de én inkább hülyének nevezném. Viszont ennek az őrültségnek köszönhetjük, hogy nem robotolunk most egy ércbánya legmélyebb tárnájában.
Áldozatot hozott értük - Erica azonban nem kért ebből. Egyszer már valaki áldozatot hozott érte, és még mindig rémálmai voltak miatta.
− Jó, megtárgyaltuk a dolgot – hallatszott a kikötői ellenőr lágy, nem emberi hangja. – Nem jelentenek fenyegetést, de a fegyvereik aggasztóak.
Erica újra Hawkins felé pillantott, a férfi megvonta a vállát.
− Ez a Külűr, tele kalózokkal és vykronokkal – válaszolta Erica. – Aki ma fegyverek nélkül repül, az halott ember, tudhatná.
− Jó, ellenőriztük a fegyverzetüket, nem ellenfelek a védelmi rendszerünknek.Továbbmehetnek.
Trent azonnal aktiválta a parittyahajtóművet, a Renegátot újra fény ölelte körbe. A Manitou mocsárzöld félgömbjének képe átadta helyét egy gázóriás kettős törmelékgyűrűvel övezett vörösessárga golyója.
A rendszer lakatlan volt, ráadásul kevésbé használt ugrópont.
− Jade, szerintem készülj fel a leszállásra – válaszolta a lány. – Vegyél fel valami normális ruhát, vedd elő a fizetőkártyádat.
− Jó – mondta Erica.
Azonban a gondolatai Steven körül forogtak. Attól tartott, hogy a törő egyszer csak fogja magát és megszökik a hajóról, míg az a Kirren kikötőjében tartózkodik. Lehet, magával hívja, hogy szemmel tartsa, bár Hawkins erre nem adott utasítást.
A fenébe, nem hadseregben voltak, és itt nem volt parancsnoki lánc. Legfeljebb akkor, hogy ha a Trent egy lánccal ütni kezdi őket, amíg azt nem csinálják, amit szeretne.
− Alig várom – mondta a lány, felállt, leporolta magát. – A Kirrenen milyen üzletek vannak?
− Elég gazdag világ – válaszolta Neyy. – Azért vigyél magaddal pisztolyt, mert ki tudja, hogy kik lesnek egy magad korabeli lányra.
Jade bólintott, és belépett a közös helyiségbe. A törő már nem volt az asztalnál. Felsóhajtott, és odalépett Steven ajtajához, majd bekopogtatott.
− Russel, megvagy? – kérdezte.
Hülye vagy Jade, hova menne erről az űrhajóról? Elköti a mentőkabint, vagy ilyesmi?
− Igen! – jött a barátságtalan válasz.
− Mit csinálsz?
Újabb pár perc csönd. A lány már kezdett aggódni, mikor a törő válaszolt.
− Épp nagytakarítást végzek a gömbkomputeren.
− Van kedved vásárolni?
− Á, nem. Itt kell maradnom, és figyelni, hogy nem szabok el valamit. Semmi baj, ha gondolod, majd vásárolj nekem valamit.
− És mégis mit?
− Nem tudom, lepj meg! – jött a fiú ingerült válasza.
Jade magában bólogatott, ellépett az ajtótól. Most kezdte dühíteni a srác szeszélyes viselkedése. Még rájuk, nőkre mondják azt, hogy olyanok, mint a tavaszi időjárás.
Mi lenne a nagyobb meglepetés: scribriai tűzrák, vagy ruteloai méreghólyag?
− Jó, majd kitalálom!
A kikötői hatóságok néhány kérdés feltétele után átengedték a Renegátot. Megremegett a hajó, ahogy a Kirren gravitációs tere a légkörbe vonta őket. A burkolatuk felizzott a légköri súrlódástól. Russel, mint mindig ha a egy olyan világra érkeztek, melyen még nem járt, belépett az irányítóterembe. Csodálkozva figyelte a márványfehér növények által borított síkságot, a mély szurdokokban megbújó dús esőerdők és a távolban téglavörös hegycsúcsok magasodtak.
A hajó útja egy rég kialudt vulkáni kráter felé kanyarodott. Valószínűleg a magmakamra berobbant egy katasztrofális kitörés után, aztán a hegycsúcs egyszerűen magába omlott. Ami megmaradt belőle, természetes várfalként vette körbe a benne lévő Taura várost, amelyet a kirek négyezer évvel az előtt építettek, mielőtt az első ember a Holdra tette volna a lábát. A palotának is beillő, kupolás tetejű lakóházak úgy szorongtak a természetes falak árnyékéban, mint a déli hőség elől menedéket kereső állatok csordája. Köztük szűk utcácskák futottak, melyek széles tereket kötöttek össze.
Taura szélén a leszállóhelyek fémkráterei tátongtak. A Renegát az egyik nyugati leszállóhely felé siklott, és csöndesen leszállt. Az irányítóterem enyhén megremegett.
− Üdv mindenkinek a Kirrenen! – kiáltotta teátrálisan Hawkins. – A H&N légitársaság nevében köszönöm, hogy velünk utaztak. Három óra után találkozzunk itt!
Russel kifújta a levegőt, és nyugalmat erőltetett magára, azonban az akciója miatti félelemmel vegyes izgalom egyszerre felélesítette és elhomályosította érzékeit.
Figyelte a lebukásra utaló jeleket, de közben az agya hátsó részében ott motoszkált a gondolat, hogy talán ezzel árulta el magát.
− Fiúk, én maradok a hajón – nyögte ki végül a törő. – Még elvégzek pár formázást a gömbkomputeremen.
− Még mindig csinálja? – kérdezte Erica. – Ennyire belassult volna, vagy mi? Hisz egy csúcskategóriás modell.
Steven megvakarta a tarkóját, és válaszolt.
− Nem régibben benyalt néhány vírust. Lehet néhány állományt le kell majd törölni, kicserélni, ilyesmi. Nagyon ijesztően terjednek a kis digitális dögök.
Utálta, hogy hazudnia kell a lánynak, de a mostani célja érdekében meg kellett tennie. Ha túl lesz a Tellusi dolgon, majd kiengeszteli, valahogy.
Tudta előre, hogy nehéz lesz.
− Jó, akkor lesz, aki vigyáz a házra– válaszolta.
Erica le se vette a szemét Russelről, bólintott és visszafordult a kommunikációs pulthoz. Magában hálát adott a sorsnak, hogy nem bukott le, azonban a lelke mélyén sejtette, hogy talán nem úszta meg ennyivel.
Steven azonnal sarkon fordult, és bement a szállására. Becsukta az ajtót, leült az ágy szélére és idegesen hátrasimította a haját. Hawkins és Neyy hagyták el előbb a hajót.
Tíz perccel később pedig Erica könnyű léptei hallatszottak, és halkultak el, ahogy a lány a Renegáton kívülre került. Újabb tíz percet várt, és mikor beálló csöndet semmi sem törte meg, a hátára kapta a hátizsákját és kiviharzott a szobájából. Lesietett a rámpán a következő pillanatban már az utcán összetömörülő tömegben nyomakodott előre. Stevennek szinte minden méterért meg kellett harcolnia.
Véletlenül neki ment egy törpenövésű, békaszerű vr’anak, akit aztán sűrű bocsánatkérések közepette hagyta hátra. Messziről elkerült egy veszélyes külsejű, kígyópofájú skruddot. Az ezernyi fajból származó járókellő kipárolgása keveredett a közeli kifőzdékből áradó illatokkal, amit az utcácskában megülő hőség és pára még elviselhetetlenebbé tett.
Azt már a kezdeteknél megtanulta, hogy az univerzum ezen részén a legapróbb gyanús mozdulat vagy egy ferde pillantás is felhívás lehet keringőre.
A szűk utcácska két oldalán magasodó márvány épületek homlokzatát színes, különféle csatajeleneteket ábrázoló mozaikok és domborművek ékesítették, tanúskodva a bennük élő teremtmények gazdagságáról, akik valószínűleg rejtekutakon jutottak ki házaikból.
A sikátor lassan jobbra kanyarodott Taura központja felé, majd újra a perem irányába fordult. Sok lökdösődés és rosszarcú alakok kerülgetése után végre eljutott a város kereskedelmi űrkikötőjéhez. A jegypénztár előtt hosszú, türelmes és kevésbé türelmes lényekből álló sor húzódott. Steven még soha nem örült annyira hogy sorba állhat, mint most.
A törő magára maradt a gondolataival, elképzelte, ahogy újra találkozik az ismerőseivel. Mit fog nekik mondani, hogyan fogja megmagyarázni a hirtelen jött szökését. Persze azon is elgondolkodott, hogy mi lesz ha a hatóságok elkapják.
Ha egyáltalán elkapják, és nem lövik le, mint fosztogatót. Ekkor gondolkodott el azon hogy inkább visszatér, de az előtte álló nagydarab kwizek, akinek széles fejét vörös csontkinövések borították, már régen végzett a jegyvásárlással.
A pénztár mögött üldögélő unott képű nő kérdően nézett Stevenre.
− A Tellusra kérnék egy ingajegyet – nyögte ki végül.
− A Tellusra? Tudta, hogy közvetlenül nem lehet oda utazni, csupán engedéllyel?
− Hogy mi?
− Csak akkor, hogy ha van engedélye.
Russel kifújta a levegőt, és a nyelvén volt már az aznapi újabb hazugság.
− A Nintoku rendszerbe fogom megkapni – válaszolta. – Az ottani hivatalba van egy ismerősöm, ő majd kiállítja.
− Jó, az engedéllyel feljuthat az egyik Tellusra induló űrhajóra. Jó utat.
Steven ekkor érezte meg, hogy valaki mellélép és megszólal. Nem nézett oda, a szeme sarkából látta, hogy Erica az.
− Akkor még egy jegyet oda. Véletlenül én is ismerem az ottani hivatalnokot– válaszolta a lány érzelemmentes hangon.
A fiú szinte hallotta a dübörgést, ahogy a terve gyufaszállakból épült toronyként omlott össze, olyan robajal, hogy azt még a szomszéd galaxisba is hallották.
A pusztulás nyomán keletkező porfelleg mindent eltakart. Felkúszott a férfi orrlyukába, behatolt a tüdejébe, köhögésre késztetve őt. A látása elhomályosult a szemébe tóduló könnyektől. A homályon túlról hangok jöttek. Emberi szavak, vádlók.
− Steven – szólították. Mindegyike hangot ismerte. A szülei, a bátyja, a rokonai, munkatársai, a kevés barátja. Sarkon fordult, próbált elrohanni a ráváró látvány elől, de úgy érezte, mintha földbegyökeredzett volna a lába. A sárga homályon túl árnyak tűntek fel.
− Miért hagytál hátra minket? – suttogták kórusban. – Miért nem vagy itt? Miért nem haltál meg velünk?!
Épp a vyrlaxi akció sikerét ünnepelték egy jobb bárban, valamelyik űrállomáson. Hawkins már oberoni kocsmadalokat énekelt. Steven pedig egy régi viccet mesélt Neyy-nek és Ericának. Jól emlékezett a lány mosolyára és kacajára, ahogy arra is, hogy mennyire jól érezte magát. Ekkor egy űrhajós odakiáltott a csaposnak, hogy hangosítsa fel a holoprojektort. A törő gombócot érzett a torkában, mikor a számára ismert helyeket látta romokban heverni. A bemondó nyugodt hangon közölte, hogy egy bizonyos Vince Henderman nevű terrorista és az általa összecsődített kalózflotta ostromolta meg a bolygót
A fiú jókedve egy-kettőre elpárolgott.
Lassan kinyitotta a szemét, a priccse szélére ült és a kezeibe temette az arcát. Ezerszer volt már rémálma, de ezek után nem tudott megnyugodni, hogy ez nem a valóság volt. Nem térhetett vissza a normális, napi teendőihez, még benne volt a kétség. Amikor megszökött a hatóságok elől, nem gondolt bele abba, hogy kiket is hagyott hátra. Hogy a szerettei mit gondolnak a kis akciójáról, ahogy már azt se, hogy élneke- vagy sem.
A szíve mélyén haza akart térni, azonban félt. Félt a hatóságoktól, félt az általa talált válaszoktól, főleg attól rettegett, hogy újra maga kellett hagynia azt a csapatot, amit már az otthonának kezdett tartani.
− Hawkins, mi ez a nagy halom tányér a mosogatóba? – hallatszott Erica dühös hangja.
− Hát, egy nagy halom piszkos edény.
− Ez inkább bizonyíték, arról, hogy nem mosogattál el! Pedig a legutóbbi kártyapartin te vesztettél!
Igen, és minden családban vannak problémák – gondolta, és halványan elmosolyodott.
− Ezer dolgom van, vezetnem kell a hajót, meg ilyenek.
− Én majd tartom a kormányt, Hawkins – csatlakozott Neyy lágy hangja.
− Na, pattanj Hawkins! Húzd fel azt a sárga gumikesztyűt, ami olyan fickósan áll rajtad, és állj neki. Hajtás pajtás! − A lány hangja úgy pattogott, mint egy női kiképzőtiszté. Más helyzetben azonnal felpattan, és kilép a közös helyiségbe, de most nem ment. Beletúrt a hajába, és próbálta legyőzni a kétségeit. Alkudozott az otthonhagyottakért. Talán nem is voltak akkor a városban, vagy legalábbis azokon a részeken, ahol a legnagyobb lehetett a pusztítás, vagy még épp időben jutottak fel egy a menekülteket szállító űrhajóra és valahol biztonságban vannak.
Azonban míg nem látott egy listát a halottakról addig nem tudott nyugodtan aludni. Megtörölte a szemét, és elég bátorságot gyűjtött, hogy kilépjen a mindennapi életbe. A zuhanyozással kezdte, utána fogat mosott, és úgy ahogy rendbe rakta magát. Kék farmert, zöld pólót felé pedig egy szürke, rövid ujjú inget kanyarított.
Úgy ahogy normális külsőt erőltetett magára, de a tehetetlenség még továbbra is ott csillogott a szemében. Képzeletében még mindig ott voltak a képek a romok alatt haldokló ismerőseiről.
Amikor megtudta , legszívesebben felpattant volna a Tellusra induló legközelebbi járatra. Az előző öt hónapban, is ha nem az űrben, hanem egy bolygó felszínén tartózkodtak, akkor is ott hagyná a társait és egyenesen hazáig repül.
Csak hát hol egy kereskedőnek szállítottak valami olyan árut, aminek a nevét ki se tudta mondani, vagy valakit elszállítottak az egyik helyről a másikra. Nem annyira zűrös munkák, de a kapitány egymás után vállalta be ezeket. Egy perc üresjáratot sem hagyott nekik, ráadásul ezek olyanok voltak, melyeknél Stevenre semmi szükség nem volt.
Legalább ha lefoglalta volna magát valamivel, mielőtt teljesen becsavarodik. Kifújta a levegőt és belépett a központi helyiségbe.
Hawkins tényleg a mosogatónál állt, fekete nadrág és barna póló volt rajta. Igazi űr zsivány volt hosszú, vállig érő hajával és borostás, jóképű arcával, azonban az összképben nem illett bele a könyékig érő sárga, műanyag kesztyű. Vadul sikálta az egyik fémtányért egy dörzsszivaccsal, közben idegesen egy dalt fütyörészett, amit azonnal befejezett, mikor meglátta Stevent.
− Na, Csipkejózsika felébredt. Hogy aludtál? Ahogy a táskáidról látom, nem valami jól.
Russ csak ekkor vette észre az asztalnál üldögélő Ericát, aki épp egy bögre gőzölgő italt kortyolgatott.
− Nem látod, hogy fáradt? Te csak folytasd a mosogatást. – Russel leült a lány melletti székre, rákönyökölt a fémasztalra és a falon lévő egyik festményt kezdte el figyelni. Egy vörös erdejű fákból álló erdőt ábrázolt, amin egy sárga, szűk sétány vezetett át. A törőnek eszébe jutott, hogy mennyire emlékeztetett az ő helyzetére, és aggódva fordult a srác felé. – Bánt valami?
− Hát, hogy is mondjam – válaszolt neki −, haza akarok menni.
− Nem fogsz – szólalt meg Trent, tisztára sikált egy húsvágó kést, aztán az egyik tányérra helyezte. – Bármennyire hihetetlen, de a Tellus most háború sújtotta zóna. Valószínűleg a romokat takarítják, gyakoriak a fosztogatások. A hatóságok pedig emiatt mindenkit elkapnak, aki csak ferdébben nézz az embertársaira a kelleténél. Ha hazamész, akkor valószínűleg soha nem fogsz visszatérni. Egyébként is, számíts arra, hogy már nincs otthonod.
A válasz után egy ideig csönd feszült köztük. Russel lelki szemei előtt újra felsejlettek az álmában látott pusztulás képei. Az ilyen csetepaték mindennaposak voltak a Külűrben: nép a nép ellen, vállalat a vállalat ellen, bűnszervezet a bűnszervezet ellen, és a vykronok mindenki ellen. A Tellus azonban az emberiség első kolóniája volt, a civilizáció és a kultúra egyik fellegvára, távol a káosztól és a barbárságtól. És száz évvel a sheld háború után egy semmiből jött támadás tarolta le az egészet.
− Hawkins, azt hittem, hogy van benned valami emberi, és nem vagy egy tapló barom, de tudod mit, csalódtam - szólalt meg Erica.
Trent visszafordult a mosogatáshoz, épp az egyik tányérra ragadt zsírfoltot kezdte kezelésbe venni, ami nem halványodott a kísérletei ellenére sem.
− Az én otthonom is majdnem elpusztult, és valószínűleg még mindig köröznek a hatóságok. Túl jó törő vagy, hogy elengedjelek...
− Mit kell akkor feltörni, hogy ha hat tartály zorgatejet kell elvinni egy olyan bolygóra, amiről még életembe nem hallottam? Vagy, mire használtad az én méltatott tehetségemet, mikor azt a cloniai bárdpapot vittük el?
Erica belekortyolt a teájába, és visszahelyezte az asztalra, aztán halkan felköhögött. Kihúzta magát, látszott rajta, hogy ő akart lenni a méregnyele a két férfi párbajában.
− Figyeljetek, nyugodjatok le, mielőtt szétszednétek a hajót. Itt mindannyian barátok vagyunk. Russel, nyugodj meg, hozd ki magad abból a gyíkketrecből, ahová vitted magad, mielőtt én rugdoslak ki. Hawkins, te meg légy egy hangyapöcsnyivel együttérzőbb!
Hawkins kifújta a levegőt, és egy tisztára sikált tányért helyezett a szárítóra.
− Jó, ebben a helyzetben csak egy valamit lehet tenni, őszintén beszélni. Amúgy is van egy újabb, jól jövedelmező meló, amiben talán szükség lesz rád.
− Talán?
Trent kacsintott, Russel pedig rosszat sejtett, nagyon rosszat.
− Előfordulhat, hogy fel kell majd törni valamit, ha úgy adódik.
Steven kérdően fordult Erica felé, mire a lány vállat vont.
− Figyelj, ne nézz így rám, nekem se árult el semmit.
− Teljes diszkréciót ígértem, bármi áron – válaszolta a kapitány.
− Nagyon eltértünk a tárgytól, Hawkins – sóhajtott fel Steven. – Én csak, tudni akarom, hogy mi van otthon. Ennyi, olyan nagy kérés ez?
− Lehet meg fogom bánni Steven, de ha vége a melónak, akkor megkérdezem néhány tellusi ismerősömet, vagy magam viszlek el oda, jó? Csak nyugodj meg.
Steven vállat vont erre, és beleegyezett a dologba.
− Jó, látom sikerült – mondta Trent. – Tiszta fejjel minden könnyebben megy, látod?
Azonban Stevenben még mindig ott rejtőzött a tehetetlenség. Több fényévnyire volt az otthonától, de nem annyira messze, mint attól, hogy egyáltalán válaszokat kapjon.
− Csinálok reggelit – ajánlotta Jade. Míg a lány egy omlett elkészítésén, és Hawkins a mosogatáson fáradozott, addig Steven elgondolkodott azon, hogy igenis besétál az oroszlán barlangjába. Amint leszállnak egy bolygón, ő felpattan a legközelebbi ingajáratra és meglátogatja a Tellust.
Ígérem, visszatérek – mondta magában az épp zöldséget szeletelő lány hátának.
A manotok technológiája – leszámítva az űrhajóikat, melyeket a vr’a-któl vagy a devliaiaktól vásároltak – szerves alapokra épült.
Azon óriási fák, melyek járatokkal és üregekkel behálózott belsejében a manotok városaikat építették, épp úgy géntechnológiával jöttek létre, mint ahogy azokat az óriási rovarok is, melyeket hátasként használtak. Mindent, amit más fajok fémből és műanyagból hoztak létre, a manotok egyszerűen tenyésztették és növesztették.
A biomérnökök állítólag már szerves űrhajók tervein is dolgoztak. Neyy kipillantott az ablakon, a tekintete végigvándorolt az alattuk elterülő roppant fémgömbön, aminek tömege elég volt arra, hogy meghajlítsa a teret ezzel féregjáratot hozva létre.
Az ilyen gömbök mesterséges léte tény volt, ahogy az is, hogy bárki is építette őket, talán millió évekkel azelőtt építették, hogy a sheldek ősei előmásztak volna bolygójuk ősóceánjából. Mindenesetre jó szolgálatot tettek az űrjárók számára, mivel születőben lévő vagy haldokló csillagrendszereken egyaránt keresztül kanyarogtak, így könnyedén eljuthattak a sokkal biztonságosabb csillagokhoz.
Már az előtt megérezte Hawkins édeskés illatát, mielőtt meghallotta volna barátjának lépteit.
− Meggyőzted? – kérdezte, felállt és átadta helyét a társának.
Trent leült a pilótaülésbe és a kezeit a kormányra rakta, majd előrenyomta azt. A Renegát enyhe lökés kíséretében elindult, aztán megremegett, ahogy beért az erős gravitációs mezőbe.
− Bár azt mondanám, hogy tudom. Néha azt kívánom, bárcsak gondolatolvasó lennék – válaszolta az ember. – Legalább tudnám, hogy mi jár Russ fejében, vagy a tiédben. Meg jól jönne az alkudozásban, vagy más ilyesmikben. Gondolj bele, milyen jó lenne már, ott állnék egy fickó előtt, előre tudnám, hogy fegyvert akar rám fogni, és én már azelőtt ájultra verném, hogy megtenné.
Neyy kifújta a levegőt, már rég hozzászokott az emberek furcsaságaihoz, de mindegyik humán közül Hawkins volt a legkülönösebb.
− Remélem, hogy az evolúció nem fog úgy haladni, hogy neked ilyen képességeid legyenek. Az egész univerzum érdekében.
− Buligyilkos.
− Becsvágyó – kontrázott rá Neyy.
Végigrepültek a gömb fekete fémfelszíne felett, pillanatok múlva elmerültek a féregjárat fehéren derengő örvényébe. A szívóhatás felgyorsította a Renegátot az ide-oda kanyargó fényfolyosón.
− Akkor a Kirren. – mondta Neyy. – Végre egy olyan bolygóra megyünk, ahol nem döfnek kést az emberbe vagy a manotba, hogy ha az csúnyán néz valakire. Egy nyugodt világ.
− Figyelj, azért a Tellus seggében is hidegre tehet téged egy szerencsés dögevő. Dzsungeltörvények, Neyy. –Trent átállított néhány műszert, kifújta a levegőt. A féregjárat egy merész kanyart vett, a Renegát könnyedén bevette. – Minden faj, hiába jutott ki a csillagok közé, még mindig megőrizte magában az ősi ösztönöket. Éhes vagy, életben akarsz maradni, azt akarod, hogy a kölyköd életben maradjon, zsákmányold ki a másikat. Félsz a ragadozótól, félted a borjadat tőle, mi a legegyszerűbb? Megölöd a ragadozót... − Hawkins, ez kicsit durva példa.
− Jó, akkor olyan leckét adsz a ragadozónak, hogy egy életre megjegyezze.
− Eltértünk a tárgyról – válaszolta a manot. – Nem hiszem el, hogy egy kirt fogunk a fedélzetre venni. Azt tudom, hogy nagyon kényes népség.
Kiértek a kanyarból, a távolban hamarosan feltűnt a féregjárat végében gubbasztó gömb fekete sziluettje. Csak átlépnek a mögötte lévő lakatlan rendszerbe, pár ugrás és a Kirrenen is vannak.
− Egy egész bolygónyi seggfej – mondta Hawkins. – Az tudod, hogy hány kir kell egy villanylámpa becsavarásához?
− Nem tudom, mennyi? – kérdezte Neyy.
− Egy, de a Kirreni Dinasztia fénykorában szolgák százai ugrottak, hogy becsavarjanak ezer villanykörtét, amik aztán később túlragyogták a csillagokat is.
Az űrhajó megrázkódott, mikor a féregjárat egyszerűen kiköpte magából. Újra a tiszta űrben repültek. Rajtuk kívül a rendszerben csak néhány, óriási cethalra emlékeztető terményszállító hajó. Egy vegai cirkáló épp ekkor aktiválta a parittyahajtóművét és üstökösként tűnt el az űr sötétjében.
− A manotokra milyen villanykörtés vicced van?
− Ezt nem mondanám el – szólalt meg Hawkins. – Tudod, nem szeretnék beletaposni a te érzékeny lelkedbe.
− Nem vagyok az a sértődős fajta.
Hawkins védelmezően a manot felé emelte a tenyerét.
− Hidd el, hogy tudom milyen, ha egy manot dühös lesz egy vicc miatt. A vezérlő kicsi, egy űrhajón vagyunk, sehová nincs menekülni. Ilyen játékot nem játszok, ha nem bánnod. Az előbbi viccet nem mondanám el egy kirnek sem. Egy ilyen képes lenne tőből letépni egy ember fejét, és egy tizenegyest rúgni vele. Hallottam sztorikat, tudom, miről beszélek.
− Nagyszerű, szóval össze leszünk zárva egy ingerlékeny, büszke...
− Irányításmániás és a múltban élő teremtménnyel – válaszolta az ember. – Ezért nem lett volna jó, hogy ha Russel előtte jár és kell, közben meg látszik rajta, hogy ideges. Nem akarom, hogy kihívásnak vegye és ráborítsa az asztalt, vagy felnyársalja a szarvaival.
− Van pár toroli nyugtatóteám.
− Persze, bedrogozni szerencsétlent. Gondolom, az se tenne jót, ha Borgdav egy zombivá nyugtatózott Steven miatt kapná fel a vizet. Még azt hinné, hogy meg akarjuk mérgezni...
− Szóval a vendégünk még paranoiás is, nagyszerű – sóhajtott fel Neyy. – Valami jó híred van?
− A J’tar Szindikátus egyik alvezére. Kalózkodás, illegális dolgok kereskedelme, védelmi pénz. – Hawkins a homlokára csapott. Közben a terményszállítóhajók is átugrottak a nulltérbe. – Tényleg, most jut eszembe. Ez nem jó hír. A jó hír, hogy a fickó nem tud csalni a kártyában.
− Ahogy leírtad a lény vonásait, az alapján arra következtettek, hogy nem tud veszíteni. Foglaljuk össze: nincsenek jó hírek!
− Csak nem berezeltél?
− És hova kell vinnünk ezt a csodabogarat?
− A Wrightra. Ahogy számolom, négy napig nem fogunk vad kártyapartikat tartani.
− Legalábbis ha nem akarjuk, hogy a Renegát üres szellemhajóként lebegjen az űrben.
Neyy felsóhajtott, ez a beszélgetés kezdett lassan horrorisztikus fordulatot venni.
− Jó, kérlek, fogd be, míg a Kirrenre nem érünk!
A szerencsevadász közben megkezdte az előkészületeket az ugráshoz, majd megszólalt.
− Figyelj, ti manotok általában, hogy csináljátok a dolgokat? – kérdezte Trent.
Neyy felsóhajtott. Hawkins ezerszer feltette a kérdést, Neyy-nek csak egy válasza volt.
− Mit? – kérdezte, és tudta már a kérdést.
Steven lerakta a kést és a villát, aztán eltolta magától a tányért.
– Mindig jót főzöl. Még nem mondtam neked, de szerintem simán nyithatnál saját éttermet.
Erica hátradőlt és elmosolyodott.
− Éttermet? AT lenne a pincér, Hawkins a mosogatófiú, Neyy meg a főúr.
− És én? – kérdezett vissza Steven.
− Te lennél a marketinges. Jól el tudod adni a dolgokat.
A törő kifújta a levegőt, tudta, hogy a Kirrenre tartanak, ahogy azt is hogy a bolygóról csak pár ugrásnyira volt az Opia. Innen már csak egy űrhajót kellett fognia, és már el is jutott a Tellusra. Hawkins szavai még jobban beleverték az aggodalmat. Az otthonát látta maga előtt, a fosztogatók hadait és a rájuk vadászó rendőrségi erőket.
− Az Exoduson kellene megnyitnunk – tette hozzá Steven.
− Szerintem inkább a Telluson. – mondta Erica, Russel arca egyszerr csak elkomorult. Eszébe jutottak otthonának romjai. A lány megrázta a fejét, kifújta a levegőt és felkapta mind a két tányért és a mosogatóhoz vitte. – Bocsánat, tudom, hogy mennyire...
− Hátrahagytál valakit?
− A szüleimet, a bátyámat. – Ekkor jutott az eszébe, hogy mennyi mindent nem mondott el a lánynak. – A híradásokban csak a városról van szó. Azt nem tudom, hogy a bolygó többi részén mi történhetett. Azt tudom, hogy a bátyám és a családja a Riordan tónál volt. Lehet a szüleim ott voltak, vagy Sagan City-ben. – A fiú felállt, és legyőzte a késztetést, hogy hátulról átölelje a lányt. Lehetőségek tucatjai tódultak a tudatába attól kezdve, hogy a lány visszaöleli egészen addig, hogy felpofozza. – Kevés barátom volt vagy van, ők biztos, hogy Tellus City-ben tartozkódtak a katasztrófa napján.Erica bólogatott, közben felsóhajtott és megtörölte a homlokát.
− Miért akarsz visszatérni?
− Ki mondta, hogy vissza akarok térni? – kérdezte vissza Steven. – Hawkins elmondta a kockázatokat. Tudod, hogy én nem vagyok az a gáncsnélküli lovag, aki csapot-papot ott hagy. Beszari vagyok, ennyi. – Innen persze már nem volt visszaút. Magában már azt tervezte, hogy tudna lejutni az űrhajóról észrevétlenül, és persze hogy milyen módon fogja megkeresni a csapatot. – Tényleg.
Mindezt úgy mondta, hogy a lány szemébe nézett. Sok erejébe tellett, hogy állja Jade fürkésző pillantását.
− Figyelj, öt órába is beletelhet ez az út. Kártyázunk?
Steven bólintott, ha a játékra koncentrál, akkor el tudja fedni az árulkodó jeleket. Öt hónap alatt rájött, hogy a lány úgy olvas belőle, mint egy nyitott könyvből.
− Persze.
Több partit is lejátszottak oberoni pókerben. Erica három óra alatt több partit is megnyert Stevennel szemben. A törő csak műfelháborodást színlelt, miközben az agyában az újabb és újabb lehetőségek képei sorjáztak. Egy idő után megunták, végül csak az asztalnál üldögéltek és teáztak.
− Meséltem már John bácsikámról?
− Nem.
− Teljes nevén John Smith. Talán nem is volt rokonunk, vagy csak távoli. Apám barátja, gyakran járt a régészeti ásatásokon a Marsra. – Belekortyolt a teájába és lerakta a bögrét. – Sokszor mesélt rémtörténeteket. Egyszer talált egy ősi és elfeledett romvárost: kupolás épületekre bukkant, alattuk kiterjedt katakombák. És elmondjam, hogy mi volt benne az ijesztő szerinte?
− Mi?
− Hogy egyetlen egy élőlény maradványát sem találta, de a falba fülkéket vágtak, amikben működésképtelen robotok szunnyadtak. Mintha arra vártak volna, hogy valaki bekapcsolja őket. Látszott rajtuk, hogy nem humanoid teremtmények szolgáltak számukra alapul.
− És milyenek voltak? Tintahalak? Sószórók? Gőzhajtású szemeteskukák?
− Robotmedúzák – válaszolta Jade. – A testük közepén egy hatalmas, vörös szemmel, a fémcsápjaik végén széles késpengék. Smith bácsi szerint nem lett volna jó, hogy ha hirtelen aktiválódnak. – Suttogóra fogta a hangját. – A robotokat szerinte egy szerves civilizáció építette, de azok a saját alkotóik ellen fordultak és...
A padlóhoz koccanó fémkarmok hangja törte meg a csendet. Russel hirtelen összerezzent, mikor AT belépett a helyiségben. AT egy Phalanx típusú harci robot volt. Háromszög alakú, enyhén kampóban végződő feje, vörös fotoreceptorai, hajlott, karomszerű ujjakban végződő lábai és kezei, görnyedt háta és csillogó, fekete burkolata volt, mind az ellenség megfélemlítését szolgálta, ahogy mélyen bugó, fémes hangja is.
− Kijelentés: Kellemes ébredést önöknek.
Ennek ellenére a gép valamilyen titokzatos módon barátságossá vált. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy legyilkolná a legénységet.
− AT, mi a fenét csinálsz?
− Kijelentés: Köszöntöttem önt és Jade egységet! − válaszolta a robot. – Kijelentés: Ez ősi, szerves szokás, hogy gratuláljak, hogy az éjszaka folyamán nem szűnt meg a működésük.
− Okés, AT, ezzel meghoztad a kedvet a mai naphoz – jegyezte meg Erica.
− Kijelentés: Örülök, hogy ezzel is növeltem a kedélyállapotukat.
A lány elnyomott egy kuncogást. AT-n semmilyen érzelem nem látszott, de Steven úgy érezte, hogy most biztos büszke magára. A robot a törő felé fordult, és végigmérte vörösen izzó tekintetével.
− Kijelentés: Russel egység, aggasztó egészségügyi eltérést észlelek az arcbőrén. Valószínűleg a vérnyomás krónikus csökkenése az oka. Javaslom, hogy forduljon orvoshoz.
− Csak még fáradt vagyok, ennyi.
A robot közelebb hajolt a férfihoz, és balra döntötte a fejét, mint egy orvos, aki a betegét figyeli.
− Válasz: Az íriszén kitágult vérerek és a szemek alatt megereszkedett bőr arról tanúskodik, hogy mostanában nem volt része az emberi egyedek számára előírt nyolc órás alvásban. Javaslat: Forduljon Neyy egységhez altató hatású készítményért. A vegyi analízis alapján hatásosak, nem okoz semmiféle komolyabb mellékhatást. Azonban javaslom, hogy nézesse meg magát egy orvosi szakemberrel, mielőtt fellépne az idegi kimerülés.
− AT, kösz, hogy aggódsz, de meg tudom oldani az álmatlanságomat – válaszolta Steven.
Így vagy úgy, de megoldom.
− Figyelj, AT, te meg mit csinálsz egész nap? – kérdezte Erica. – Ti szoktatok aludni?
− Válasz: Egy technikai hiba miatt nem vagyok képes teljesen kikapcsolni magam . Ilyenkor karbantartást végzek a forráskódomban, mellette pedig átvizsgálom a memóriám tartalmát, gyakran frissítem az adatbázisomat új programokkal, valamint kiegészítem az információmat. Ez a folyamat akkor a leghatékonyabb, hogy ha minden energiát elvonok a főbb rendszerektől. Ez sokban hasonlít arra az állapotra, melyet, önök szervesek alvásnak neveznek.
− Várjunk csak, akkor te álmodsz is? – kérdezte Russel.
− Válasz: Minden értelmesnek nevezhető létforma képes álmodni –mondta AT. – Kijelentés: Mondatom tartalmából észrevehette, hogy magamat így definiálom.
Russel felsóhajtott, gyerekkorában sokat hallott a Külűrről, hogy mire az ember megszokja a furcsaságokat, rögtön jön valami új és bizarr. Ez alatt az öt hónap alatt sok bolygón járt, sok idegen lénnyel találkozott és olyan szokásokat ismert meg, amikről álmodni sem mert a nyugodt és békés Telluson.
Mint egy összeomló csillag gravitációs mezeje, úgy kapta el a honvágy és a tehetetlenség a lelkét. Erica még beszélt volna a robottal, de ekkor ugrottak. Ebből Steven csak annyit érzékelt, hogy a hajó enyhén megrázkódott, és mintha érzett volna valami számára ismeretlen illatot, ami túl idegen volt, hogy a szaglóreceptoraival teljesen befoghassa.
Hawkins ekkor szólt le Ericának, hogy valakinek beszélnie kellett volna a Manitou bolygó kikötői hatóságaival. A lány bocsánatot kért, felállt és a vezérlőbe sietett. AT is visszatért a raktérbe.
A fiú kifújta a levegőt, egy szuszra felhajtotta a teáját és bement a szobájába, hogy összepakolja az útra azt a kevés ruháját, a gömbkomputerét, mellé pedig egy memóriakártyát, amiről bármilyen hamis azonosítót nyomtathatott. Talán még pénzt is tudott volna lopni egy útba eső terminálról.
Már csak két ugrás volt a Kirren rendszerig, és élete talán leghülyébb döntéséig.
A Manitou hatóságai egy tucatnyi felesleges kérdést tettek fel.
Hányan utaznak a hajón? Szállítanak élő állatot? Utazik e tőlük eltérő létforma? Amikor elmondta, hogy Neyy egy manot, akkor az ellenőr megkérdezte, hogy miért válaszolt nemmel az előző kérdésre?A szállítmányról rátértek azokra a kérdésekre, amikből arra akartak rájönni, hogy vykron kémek vagy bajkeverők e. Sokak szerint háború készült a Humán Domínium és az olyan nagy befolyású vállalatok között, mint a Nogura vagy a Bishop. A Földön és Domínium más világain egyre többen gondolták azt, hogy jobban függenek az utóbbiaktól. Ezek nem haboztak, hogy kimondják a véleményüket, mind hivatalos nyilatkozatok révén, mind azzal, hogy tüntetéseket szerveztek a cég székházai előtt. Persze a másik oldal vádjai sem maradtak el, ők úgy gondolták, hogy a Domínium titkosszolgálata ügynököket építettek be a soraikba.
Az utóbbi időkben egymást érték a Domíniumi Haditengerészet hadgyakorlatai – sokak szerint álcázott erőfitogtatás −, erre válaszul a vállalati flották egyre gyakrabban járőröztek a határvidéken, az utóbbiaktól gyakran lőtávolságnyira.
Sokak szerint háború készülődött. Senki sem tudta, hogy ki volt ezért a felelős, ki leplezte le az első ügynököt. Erica a szeme sarkából Hawkinsra sandított. Ő tudta, hogy a szerencsevadász tette ezt. Csak azért, mert meg akarta menteni a barátait a börtönből.
Igen, csak Hawkins lett volna képes háborút kirobbantani a barátai miatt.
Más hősnek mondaná, de én inkább hülyének nevezném. Viszont ennek az őrültségnek köszönhetjük, hogy nem robotolunk most egy ércbánya legmélyebb tárnájában.
Áldozatot hozott értük - Erica azonban nem kért ebből. Egyszer már valaki áldozatot hozott érte, és még mindig rémálmai voltak miatta.
− Jó, megtárgyaltuk a dolgot – hallatszott a kikötői ellenőr lágy, nem emberi hangja. – Nem jelentenek fenyegetést, de a fegyvereik aggasztóak.
Erica újra Hawkins felé pillantott, a férfi megvonta a vállát.
− Ez a Külűr, tele kalózokkal és vykronokkal – válaszolta Erica. – Aki ma fegyverek nélkül repül, az halott ember, tudhatná.
− Jó, ellenőriztük a fegyverzetüket, nem ellenfelek a védelmi rendszerünknek.Továbbmehetnek.
Trent azonnal aktiválta a parittyahajtóművet, a Renegátot újra fény ölelte körbe. A Manitou mocsárzöld félgömbjének képe átadta helyét egy gázóriás kettős törmelékgyűrűvel övezett vörösessárga golyója.
A rendszer lakatlan volt, ráadásul kevésbé használt ugrópont.
− Jade, szerintem készülj fel a leszállásra – válaszolta a lány. – Vegyél fel valami normális ruhát, vedd elő a fizetőkártyádat.
− Jó – mondta Erica.
Azonban a gondolatai Steven körül forogtak. Attól tartott, hogy a törő egyszer csak fogja magát és megszökik a hajóról, míg az a Kirren kikötőjében tartózkodik. Lehet, magával hívja, hogy szemmel tartsa, bár Hawkins erre nem adott utasítást.
A fenébe, nem hadseregben voltak, és itt nem volt parancsnoki lánc. Legfeljebb akkor, hogy ha a Trent egy lánccal ütni kezdi őket, amíg azt nem csinálják, amit szeretne.
− Alig várom – mondta a lány, felállt, leporolta magát. – A Kirrenen milyen üzletek vannak?
− Elég gazdag világ – válaszolta Neyy. – Azért vigyél magaddal pisztolyt, mert ki tudja, hogy kik lesnek egy magad korabeli lányra.
Jade bólintott, és belépett a közös helyiségbe. A törő már nem volt az asztalnál. Felsóhajtott, és odalépett Steven ajtajához, majd bekopogtatott.
− Russel, megvagy? – kérdezte.
Hülye vagy Jade, hova menne erről az űrhajóról? Elköti a mentőkabint, vagy ilyesmi?
− Igen! – jött a barátságtalan válasz.
− Mit csinálsz?
Újabb pár perc csönd. A lány már kezdett aggódni, mikor a törő válaszolt.
− Épp nagytakarítást végzek a gömbkomputeren.
− Van kedved vásárolni?
− Á, nem. Itt kell maradnom, és figyelni, hogy nem szabok el valamit. Semmi baj, ha gondolod, majd vásárolj nekem valamit.
− És mégis mit?
− Nem tudom, lepj meg! – jött a fiú ingerült válasza.
Jade magában bólogatott, ellépett az ajtótól. Most kezdte dühíteni a srác szeszélyes viselkedése. Még rájuk, nőkre mondják azt, hogy olyanok, mint a tavaszi időjárás.
Mi lenne a nagyobb meglepetés: scribriai tűzrák, vagy ruteloai méreghólyag?
− Jó, majd kitalálom!
A Renegát üstökösként süvített a normál űrbe és indult meg a Kirren felé. Ahogy közeledtek, jól kivehetőeké váltak a fehér felhőörvények alól a kiterjedt márványszín síkságok, a roppant vörös hegyláncok és a méregzöld esőerdőkkel borítot kontinensek, és a köztük terpeszkedő azúrkék óceán.
Bolygókörüli pályán egy hatalmas űrállomás rótta lassú köreit. Rovarszárnyként meredező napvitorláin megcsillantak a közeli nap fényei. Körülötte úgy nyüzsögtek a dokkoló és elinduló űrhajók, mint a dolgozó méhek a hatalmas rovarkirálynő körül.A kikötői hatóságok néhány kérdés feltétele után átengedték a Renegátot. Megremegett a hajó, ahogy a Kirren gravitációs tere a légkörbe vonta őket. A burkolatuk felizzott a légköri súrlódástól. Russel, mint mindig ha a egy olyan világra érkeztek, melyen még nem járt, belépett az irányítóterembe. Csodálkozva figyelte a márványfehér növények által borított síkságot, a mély szurdokokban megbújó dús esőerdők és a távolban téglavörös hegycsúcsok magasodtak.
A hajó útja egy rég kialudt vulkáni kráter felé kanyarodott. Valószínűleg a magmakamra berobbant egy katasztrofális kitörés után, aztán a hegycsúcs egyszerűen magába omlott. Ami megmaradt belőle, természetes várfalként vette körbe a benne lévő Taura várost, amelyet a kirek négyezer évvel az előtt építettek, mielőtt az első ember a Holdra tette volna a lábát. A palotának is beillő, kupolás tetejű lakóházak úgy szorongtak a természetes falak árnyékéban, mint a déli hőség elől menedéket kereső állatok csordája. Köztük szűk utcácskák futottak, melyek széles tereket kötöttek össze.
Taura szélén a leszállóhelyek fémkráterei tátongtak. A Renegát az egyik nyugati leszállóhely felé siklott, és csöndesen leszállt. Az irányítóterem enyhén megremegett.
− Üdv mindenkinek a Kirrenen! – kiáltotta teátrálisan Hawkins. – A H&N légitársaság nevében köszönöm, hogy velünk utaztak. Három óra után találkozzunk itt!
Russel kifújta a levegőt, és nyugalmat erőltetett magára, azonban az akciója miatti félelemmel vegyes izgalom egyszerre felélesítette és elhomályosította érzékeit.
Figyelte a lebukásra utaló jeleket, de közben az agya hátsó részében ott motoszkált a gondolat, hogy talán ezzel árulta el magát.
− Fiúk, én maradok a hajón – nyögte ki végül a törő. – Még elvégzek pár formázást a gömbkomputeremen.
− Még mindig csinálja? – kérdezte Erica. – Ennyire belassult volna, vagy mi? Hisz egy csúcskategóriás modell.
Steven megvakarta a tarkóját, és válaszolt.
− Nem régibben benyalt néhány vírust. Lehet néhány állományt le kell majd törölni, kicserélni, ilyesmi. Nagyon ijesztően terjednek a kis digitális dögök.
Utálta, hogy hazudnia kell a lánynak, de a mostani célja érdekében meg kellett tennie. Ha túl lesz a Tellusi dolgon, majd kiengeszteli, valahogy.
Tudta előre, hogy nehéz lesz.
− Jó, akkor lesz, aki vigyáz a házra– válaszolta.
Erica le se vette a szemét Russelről, bólintott és visszafordult a kommunikációs pulthoz. Magában hálát adott a sorsnak, hogy nem bukott le, azonban a lelke mélyén sejtette, hogy talán nem úszta meg ennyivel.
Steven azonnal sarkon fordult, és bement a szállására. Becsukta az ajtót, leült az ágy szélére és idegesen hátrasimította a haját. Hawkins és Neyy hagyták el előbb a hajót.
Tíz perccel később pedig Erica könnyű léptei hallatszottak, és halkultak el, ahogy a lány a Renegáton kívülre került. Újabb tíz percet várt, és mikor beálló csöndet semmi sem törte meg, a hátára kapta a hátizsákját és kiviharzott a szobájából. Lesietett a rámpán a következő pillanatban már az utcán összetömörülő tömegben nyomakodott előre. Stevennek szinte minden méterért meg kellett harcolnia.
Véletlenül neki ment egy törpenövésű, békaszerű vr’anak, akit aztán sűrű bocsánatkérések közepette hagyta hátra. Messziről elkerült egy veszélyes külsejű, kígyópofájú skruddot. Az ezernyi fajból származó járókellő kipárolgása keveredett a közeli kifőzdékből áradó illatokkal, amit az utcácskában megülő hőség és pára még elviselhetetlenebbé tett.
Azt már a kezdeteknél megtanulta, hogy az univerzum ezen részén a legapróbb gyanús mozdulat vagy egy ferde pillantás is felhívás lehet keringőre.
A szűk utcácska két oldalán magasodó márvány épületek homlokzatát színes, különféle csatajeleneteket ábrázoló mozaikok és domborművek ékesítették, tanúskodva a bennük élő teremtmények gazdagságáról, akik valószínűleg rejtekutakon jutottak ki házaikból.
A sikátor lassan jobbra kanyarodott Taura központja felé, majd újra a perem irányába fordult. Sok lökdösődés és rosszarcú alakok kerülgetése után végre eljutott a város kereskedelmi űrkikötőjéhez. A jegypénztár előtt hosszú, türelmes és kevésbé türelmes lényekből álló sor húzódott. Steven még soha nem örült annyira hogy sorba állhat, mint most.
A törő magára maradt a gondolataival, elképzelte, ahogy újra találkozik az ismerőseivel. Mit fog nekik mondani, hogyan fogja megmagyarázni a hirtelen jött szökését. Persze azon is elgondolkodott, hogy mi lesz ha a hatóságok elkapják.
Ha egyáltalán elkapják, és nem lövik le, mint fosztogatót. Ekkor gondolkodott el azon hogy inkább visszatér, de az előtte álló nagydarab kwizek, akinek széles fejét vörös csontkinövések borították, már régen végzett a jegyvásárlással.
A pénztár mögött üldögélő unott képű nő kérdően nézett Stevenre.
− A Tellusra kérnék egy ingajegyet – nyögte ki végül.
− A Tellusra? Tudta, hogy közvetlenül nem lehet oda utazni, csupán engedéllyel?
− Hogy mi?
− Csak akkor, hogy ha van engedélye.
Russel kifújta a levegőt, és a nyelvén volt már az aznapi újabb hazugság.
− A Nintoku rendszerbe fogom megkapni – válaszolta. – Az ottani hivatalba van egy ismerősöm, ő majd kiállítja.
− Jó, az engedéllyel feljuthat az egyik Tellusra induló űrhajóra. Jó utat.
Steven ekkor érezte meg, hogy valaki mellélép és megszólal. Nem nézett oda, a szeme sarkából látta, hogy Erica az.
− Akkor még egy jegyet oda. Véletlenül én is ismerem az ottani hivatalnokot– válaszolta a lány érzelemmentes hangon.
A fiú szinte hallotta a dübörgést, ahogy a terve gyufaszállakból épült toronyként omlott össze, olyan robajal, hogy azt még a szomszéd galaxisba is hallották.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése